A valutaalapnak ugyanis nem tetszik, hogy: – az elnökből és három alelnökből álló igazgatótanács egyszerű többséggel hozott döntésénél csak két tag jelenléte szükséges, és nem kell, hogy az egyik az elnök legyen (Mi van például, ha két tag az egyik szobában és a másik két tag a másik szobában egymással ellentétes döntést hoz?); – az igazgatótanács jogkörének jelentős részét és az alelnökök munkakörét a kormány által kibővített monetáris tanács szabja meg; – az alelnököket és az intézmény jogszerű működésének felügyeletére hivatott felügyelőbizottság egészét a miniszterelnök jelöli, azaz a kormány emberei a kormány embereit felügyelik; – a monetáris tanács tagjait a kormány visszahívhatja.

A felelősségkörök ilyen zavaros és ad hoc alapon átalakítható meghatározása nyilvánvalóan nemcsak a függetlenséget, hanem magát a működőképességet is romba dönti, hiszen ezek szerint a Magyar Nemzeti Banknak nincs a törvény alapján felelősségre vonható vezetője. A kormány jegybanktörvénye tehát vagy egy tragikus zagyvalék, amelyet nem lehet néhány módosítással helyrehozni, vagy pedig nemcsak az MNB függetlenségének, hanem egyenesen működőképességének tudatos aláásása. Csakhogy…

Csakhogy mégis érdemes feltenni a kérdést: miből fakad az a politikai türelmetlenség, amely nemcsak ezt a kormányt, hanem elődeit is a jegybanktörvény szinte negyedévenkénti átalakítására készteti? (Mint ahogy a valutaalap is megjegyzi, az elmúlt három évben az Országgyűlés nem kevesebb, mint tíz módosítást szavazott meg.) A politikusok hatalomvágyából? Valamiféle korrupció vagy lobbi befolyásából? A pénzügyek iránti érzéketlenségből? Vagy az elmúlt két évtized monetáris politikájának kérdéses eredményességéből, esetleg károkozásából?

A kérdés megfejtését nehezíti, hogy a függetlenség nimbuszával megáldott jegybank a gyakorlatban a szent tehén státuszát élvezi. Méretes irónia, hogy éppen a fékek és ellensúlyok nevében létrehozott függetlensége az, amely – eltérően a nyugati gyakorlattól – a magyar jegybankot mentesíti bármilyen fék vagy ellensúly hatása alól. Az MNB a kivétellel aztán – mint ahogy az a kivételezettek szokása – rendre vissza is él. Vagy lesöpri azt a néhány szakmai kritikát, amely időről időre megjelenik, vagy válaszra se tartja őket érdemesnek. Helyzetét erősíti az EU és a valutaalap, hiszen mindkettő aprólékosan elemzi a fiskális politikát, de a monetáris politika következményeit nem értékeli, azt sugallva, hogy a gazdaság gondjai kizárólag fiskális természetűek. A gyakori változtatás mögött tehát az MNB, a valutaalap és az EU egyaránt nem egy megoldatlan problémát lát – nevezetesen a felzárkózást hátráltató monetáris politika alkalmatlanságát –, hanem a politika huncutságát. Szerintük a gazdaságpolitika feladata nem a fiskális és a monetáris politika összehangolása, hanem az előbbi alkalmazkodása a megfellebbezhetetlen utóbbihoz. Persze ennek az immár bukásra ítélt álláspontnak is megvan a történelmi háttere.

A rendszerváltást követő első magyar jegybanktörvény veleje a német Bundesbank törvényének szó szerinti fordításából állt össze. Az MNB vezetősége, alkalmazkodva a törvény szövegéhez, el is hitette saját magával, hogy az MNB alapjában véve a Bundesbank kistestvére, és Magyarország Németország unokaöccse, hogy a monetáris eszközökkel biztosított árstabilitás a gazdasági fejlődés kulcsa, figyelmen kívül hagyva nemcsak egy fejlett és egy felzárkózni kívánó ország alapvetően eltérő helyzetét, de a Bundestag óriási szakmai felkészültséggel rendelkező apparátusának fékező és egyensúlyozó szerepét is szemben a magyar Országgyűlés tudatlanságával. Úgy gondolta – összhangban a Bundesbank, az EU és a valutaalap korábban határozott, de mára már megingott szemléletével –, hogy a felzárkózókra pontosan azok a monetáris törvényszerűségek érvényesek, mint a fejlettekre. Pedig már a negyvenes években Piero Sraffa, Joan Robinson, Káldor Miklós és a svéd Gunnar Myrdal kidolgozta az „eltérő kezdeti állapotból” fakadó következmények elméletét, amelyből világosan kiderül, hogy az azonos szabályok alkalmazása az eltérő fejlettségű gazdaságokban az erősek helyzetét erősíti, és a gyengéket csak tovább gyengíti.

Az utóbbi években rohamosan fejlődő hálózatelmélet teljes mértékben alátámasztja a korábbiak intuícióját. Ennek ellenére az MNB nem vette figyelembe a devizában való eladósodás fokozott kockázatát egy gyengébb gazdaság számára, nem szorgalmazta, a rendelkezésére álló eszközökkel nem serkentette a beruházások elsőbbségét a fogyasztással szemben, és nem érzékelte a társadalom fejlesztését szolgáló szociális kiadások nélkülözhetetlenségét. Rugalmatlanul ragaszkodott a fiskális egyensúlyhoz, függetlenül annak összetételétől, pedig a fejlődéssel foglalkozó közgazdaságtan már évtizedek óta a költségvetés szerkezetére helyezi a nagyobb hangsúlyt. Nem vette tudomásul, hogy az a kilencszázalékos reálkamat, amellyel a nemzetgazdaság egészét terheli az infláció (egyébként eredménytelen) visszaszorításának nevében, nemcsak gátat vet a gazdaság kibontakozásának, hanem egyenesen a beruházások elmaradásához és a termelőkapacitás megállíthatatlan zsugorodásához, az alulfoglalkoztatottsághoz, majd honi kínálat hiányában – szöges ellentétben kifejezett szándékával – magához az inflációhoz vezet. Ezeket az elméleti hiányosságokat azzal a módszertani mulasztással koronázza, hogy korábbi döntéseit nem elemzi a tényleges tapasztalat tükrében, így a múlt hibáiból sohasem tanul.

Ahogy az MNB függetlenségének fetisizálásával és az „inflációs célkövetés” mitizálásával volt elfoglalva, úgy a kormány nem gazdaságunk felépítésében, hanem egy kiválasztott réteg a többiek rovására megvalósított felemelésében látta legfőbb feladatát. Ahelyett, hogy a társadalom és a reálgazdaság felzárkózásának valós gondjaira terelte volna a hazai és nemzetközi figyelmet, Orbán Viktor „kipaterolta” az orvosláshoz szükséges nemzetközi segítséget, majd idétlen kuruckodásával csak felbosszantotta a világot, elodázva saját és hazája hitelességét. Kipaterolta, mert azt hitte – mint ahogy mondta is –, hogy a világon senki sem mondhatja meg a Magyar Országgyűlésnek, hogy milyen törvényeket hozzon. Ha nem akarunk velük egy közösségbe tartozni, Orbánnak igazat is lehet adni. De akkor a világ lemond rólunk, és hagy minket megfulladni a saját magunk által gerjesztett gyűlölet, gyanakvás, irigység és szájaskodás örvényében. Ha pedig mégis bent akarunk maradni, a hitelét vesztett miniszterelnöknek az okos párbeszéd helyett most már csak a feltétel nélküli fegyverletétel marad.

Pedig milyen jó lenne, ha nem csak a függetlenséget és a működőképességet szolgáló foltozásokról, Simor András fizetéséről és a felesketés szövegéről „egyeztethetnénk”, hanem végre arról is, hogy mi legyen egy a perifériára szorult, de felzárkózni vágyó ország jegybankjának valódi feladata.

A szerző az Oxfordi Egyetemen a Blackfriars Hall tanára

MARABU RAJZA