A Malév története kiváló példája annak, milyen „nagyvonalú”, pazarló és tehetetlen tud lenni a magyar politikai elit. Annak is, mennyire „számít”, mi történik az adófizetők milliárdjaival s az utasokkal. Amikor 2010-ben a Bajnai-kormány a Malév eddigi adósságai fejében és ötmilliárd forint készpénzért ismét tulajdonossá tette az államot a Malévben (az akkori Fidesz bólintása mellett), legmerészebb álmainkban sem feltételeztük, hogy még mintegy ötvenmilliárd forintot fogunk költeni a légitársaságra, s ebből is egy a létéért küzdő, gyenge vállalatra telik csupán. Az új kormány sokáig helyén hagyta a rekordveszteséget kétszer is összehozó vezérigazgatót, közben elszalasztott néhány szépreményű befektetőt, s csak öntötte a milliárdokat a légitársaságba. Talán még ma sem hiszik, hogy egy nemzeti légitársaság csődbe mehet. Ám a rendeletekből látszik, hogy legfelsőbb szinten már barátkoznak a gondolattal. Mintha senki nem foglalkozott volna azzal, hogy a Malév bedőlése több százmilliárdos kötelezettséget rak a kormány nyakába, ha a reptér üzleti eredményei romlanak.

Most ott állunk, hogy már nincs szóba jövő befektető, de ahogy látszik, finanszírozó sem, aki még hajlandó lenne adni elegendő pénzt néhány hétre.

Nem csoda. De felmerül a kérdés: ha már elégettünk a Malévben annyi pénzt, amiből egy új légitársaságot is alapíthatott volna a kormány, miért fenyeget még mindig az a veszély, hogy végül sem légitársaság, sem megmentett állások nincsenek, csak csalódott, magára hagyott utasok, üresen tátongó reptéri terminálok és egy újabb lyuk a költségvetésen. Akár nagyvonalúság, akár dilettantizmus, ez elfogadhatatlan.