Az a modern közhely, miszerint „az orvostudomány minden vívmányát minden ember számára hozzáférhetővé tenni, még a leggazdagabb országokban sem lehet”, bár magam is százszor leírtam és elmondtam – nem igaz! Mind az Amerikai Egyesült Államok, mind az EU esetében ez csak „elhatározás” kérdése lenne. Bizonyára senki sem tartana lehetetlennek egy olyan elhatározást, hogy mindenki alanyi jogon jusson (környezetkímélő, összkomfortos) személygépkocsihoz vagy (és ennek bizony itt volna az ideje!) lakóhelyhez. (Annál is kevésbé, mert [az USA és az EU] polgárainak több mint kétharmada számára ez a valóság.) Pénz és munkaerő van bőven, technika és tudomány pláne. A perfekt egészségügy sem kerülne többe. Akkor miért késik az elhatározás? Azért, mert ez az elhatározás felborítja a piacgazdaságot (a kapitalizmust) és a (létezett típusú) szocializmusba visz. Márpedig verseny nélkül – sajna – nincs fejlődés, (ismertebb néven fenntartható növekedés), néhány év vagy évtized alatt (nem erkölcsileg, hanem gazdaságilag) oda „züllene” a most fejlett világ, ahol a létezett szocialista országok már voltak. (Kissé előreszaladok, de idekívánkozik: az újraállamosított magyar betegellátó rendszer sorsa természetesen a legjobb esetben is – ugyanez!)

Az ígéret, hogy „mindenki számára elérhető a legmagasabb szintű térítésmentes egészségügyi ellátás” (idézet a szocialista törvényből), csak úgy volt (és most is csak úgy) tartható, hogy a legmagasabb színvonalat a társadalom tűrőképességének még elfogadható, legalacsonyabb szinten húzzák meg. A vasfüggönyön belül, bölcs vezetőink olyan alacsonyra tehették a lécet, amilyenre csak bírták, a lakosság nem rendelkezett sem információval, sem érdekérvényesítési lehetőséggel. Mai pártunk és kormányunk – mint más ügyekben is – azt hiszi, a vasfüggöny újra leereszthető, agitációval és propagandával minden eladható.

Talán még az űrkutatást vagy a hadiipart sem jellemzi olyan szédületesen gyors fejlődés, mint az egészségtudományt és az egészségipart. De nem mindenütt gyors az előrelépés, azokban az országokban (túlnyomórészt az Egyesült Államokban) születnek az új eszközök és technikák, amelyek hozzák a „csodákat”, a sikeres gyógyítási eredményeket, ahol az egészségtudomány és ipar nincs kivonva a versenyszférából. „Money makes the world go round”. Tetszik, nem tetszik, ilyenek vagyunk! (Ecce Homo!) Értelemszerű, hogy az újdonságok csak akkor érnek valamit – konkrétan pénzt –, ha minél jobban elterjednek.

A magyar egészségügy fejlesztési terveiben (sosem volt, és most végképp) nem szempont a versenyeztetés. Ez az álszent magyar szakmai és politikai elit szemében bűnös, keresztényietlen dolog. Vagyis: fejlődés kizárva. Marad a „kapacitásgazdálkodás”, amivel legalább két baj van: nincs kapacitás és nem lehet vele becsületesen gazdálkodni (l. még hiánygazdálkodás = korrupció). A kapacitás egyik értelme az ellátási, a másik a finanszírozási. Az ellátási kapacitást nálunk (de sehol a fejlett világon másutt nem!) az ágyszám jelenti! Ez minimum félrevezető, hiszen a hangsúly régen áttevődött az (egynapos) ambuláns diagnosztikára és terápiára. A műtői kapacitás sem az, hogy néhány millióért építünk új műtőblokkot egy romkórházhoz, azokhoz személyzetet kellene képezni, nekik bérkeretet emelni, évente új műszereket vásárolni, mindezt úgy, hogy legalább két műszakban, de inkább háromban üzemeljenek. Az is képtelenség, hogy az OEP-en kívül nincs számottevő finanszírozó. Az OEP nyugodtan üthet a hasára és határozhatja meg mind az „összes” kapacitást, mind az ágyak és a tevékenységek árát. Sőt, nem is kell hasra ütnie, a kormány megmondja, mennyi jut. Verseny kizárva, szegénység bebetonozva.

Az, hogy az állami kórházakban a szép emlékű „gebines” típusú ellátást „engedélyezné” a nemzeti együttműködés rendszere, annyit segít, mint a szocializmuson a lángossütő kisiparosok. Ha működne! De ez is képtelenség: a fizető beteg – ahogy eddig – korrumpálja, akit kell, előrekerül a várólistán, a kórház nem kap semmit, a paraszolvencia előnyösebb a betegnek is, és az orvosnak is. Továbbá egyiknek áfa-, másiknak jövedelemadó-mentes!

Verseny nélkül nem megy, de a verseny lehet tisztességes! Új finanszírozók (egészségbiztosítók) belépése új kapacitást teremt, ami új szolgáltatókat állít fel. Lehet válogatni. Aki pedig átmenetileg vagy végleg nem élhet a válogatás lehetőségével (meglehet, nálunk még a többség), annak rendelkezésére állna a közkórház, amely (a szakkalmárok önkéntes magánszférába történő átvonulása és a közszférába visszaforgatható megadóztatása után) várólista nélkül, magas színvonalon szolgáltathatna. Szóval a krisztusi erkölcs tekintetében „igazságtalan” kapitalizmus, humánusabb egészségügyi viszonyokat tud teremteni, mint a krisztusi egyenlőséget hirdető (de megvalósítani sajna nem képes) közösségi (pl. kommunisztikus) berendezkedés. (És egyébként is.)

A szerző orvos

Sajnos nem értem igazán, miért változtatta meg a doktor úr a korábban sokszor leírt véleményét. Minden, amit a doktor úr állít, arra utal, hogy nagyon is igaz az a bizonyos „modern közhely”. A doktor úrral ellentétben úgy gondolom, hogy a legális lehetőségek igenis változtatnak az illegális gyakorlaton. A várólistákat (akárcsak például a felvételi listákat) lehet olyan normatív módon szabályozni, hogy illegálisan, hálapénzzel ne lehessen előzni. A doktor úr gyógyított Angliában, a hosszú és szigorú várólisták hazájában, tehát nálam jobban tudja, hogy ez nem lehetetlen.

Révész Sándor