Ám másfél éve még arról ábrándozott Brüsszelben Orbán Viktor miniszterelnök, hogy a sikerek következtében Európa csodájára jár majd az új magyar modellnek. És mire Európa túljut a válságon, a magyar lesz a legversenyképesebb gazdaság az unióban. Az álom éppen szertefoszlik.

Bár az „Európa követ minket” teóriában azért lehet valami. Most, hogy a sikerek csúcsán már mindhárom hitelminősítő bóvli kategóriába helyezte Magyarországot, az eurózóna is ébredezni látszik. A Standard and Poor’s kilenc euróállamot minősített le. Utánunk, Európa? Hacsak így nem.

Komolyra fordítva: a válasz nem. Miközben az Orbán-kormány szabadságharcot és függetlenségi háborút vív, az unió többi részében érik a felismerés, hogy még a gazdag, nagy tagállamok sem járhatják a maguk külön útját. Erre figyelmeztetett nemrégiben Helmut Schmidt volt német kancellár, aki az Ázsia javára eltolódó globális erőviszonyokra hivatkozva szögezte le: aki a vélt nemzeti előnyöket és büszkeséget fontosabbnak tartja az európai integráció mélyítésénél, az önnön alapvető stratégiai érdekei ellen vét, és eljelentéktelenedik a világgazdasági versengésben. Angela Merkel német kancellár a minap Davosban pedig már egy föderatívabb Európa körvonalait vázolta fel.

Rendben, Európa más utat választ. De miért irigyelné és támadná a magyar sikereket? Vajon miért nem bírálja az európai föderációt támogató lengyel kormány gazdaságpolitikáját, amely valóban sikeresen ösztönözte a növekedést, a beruházásokat és teremtett munkahelyeket?

Az irigyek talán nem tudták eldönteni, hogy a magyar „unortodox” gazdaságpolitikát kövessék-e, vagy – mint most Matolcsy szavaiból kiderült – a keynesit. Melyik lehet az igazi magyar? Ha az előbbi, akkor azt a piacnak kedvezően kellett fogadnia, sőt követelnie kellett volna, mint az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában vagy az eurózónában, ahol kormányok és jegybankok igyekeztek átgondolt módon pénzzel olajozni a kiszáradt gazdaságokat.

Nálunk ilyesmi nem történt. John Maynard Keynest, akinek az állami keresletösztönzésről szóló elmélete a múlt század második felében alapvetően befolyásolta a fejlett tőkés országok gazdaságpolitikáját, kár is volt szóba hozni, mert az uniós kimutatás szerinti hat százalékos tavalyi költségvetési hiányunk nem élénkített semmit. Nincs növekedés, beruházás, fogyasztás, hitel. A végig nem gondolt, ad hoc intézkedések – kiegészülve az alkotmányos rendnek a jogbiztonságot átgondoltan csorbító, az uniós közös értékek betűjét és szellemét sértő átalakításával – kioltották egymás hatását, kiszámíthatatlanná tették a kormányzati politikát. Így lett a csodamodellből bóvli.