Caramel
Persze lehet, hogy nem Istenen múlik, egyszerűen csak akad néhány olyan ember körülöttünk, aki legalább egy-egy kegyelmi pillanatban képes értelmet adni mindannak, ami körülvesz bennünket, és talán ez a legtöbb is, amit tehet.
Az ilyen emberek tehetségét áthatja valamiféle elsajátíthatatlan ízlés, Cohen ugyanolyan szintetizátorral a háttérből csal elő könnyeket, amilyenekkel a kilencvenes években szétmúlattatta magát a magyar a szombati húsleves és a pörkölt között. Ezek az emberek elegánsak.
Jöhetnek cigánysorról, a mexikói határ mellől vagy kanadai elitnegyedből, lehetnek színjózanok vagy hullarészegek, küszködhetnek bár gerincsérvvel vagy a nőiség iránti vággyal, mégis, árad belőlük valami fölényes nagyvonalúság, ami a félrekötött nyakkendőt és a zsíros kalapot is természetessé teszi rajtuk, ösztönössé, és épp az ösztönösség miatt – mások által utánozhatóvá, de megtanulhatatlanná. Ki tudná visszaadni Marlene Dietrich mosolyát, Karády Katalin hangját, Zidane cselét, Esterházy Péter egy-egy mondatát?
Ezek az emberek intelligensek. Érzelmi és szellemi fölényük nem bántó, épp ellenkezőleg, végtelenül tapintatos, áthatja valami ellenállhatatlan finomság, amellyel helyretesznek dolgokat, értékeket, Molnár Ferenc Caramel például azért nem ül be tengernyi pénzért a Megasztár zsűrijébe, bár felkérték és eredetileg hajlott is rá, mert inkább énekelni szeretne, mert az az ő élete, és azt mondja, hatalmas feszültségtől szabadult így meg, mert nem érzi magát lelkileg felkészültnek arra, hogy ítélkezzék fiatal tehetségek fölött.
Nem érzi magát elég felkészültnek az ítélkezéshez.
Van ilyen: míg mi, földi halandók, ítélkezünk minden egyes pillanatunkban, eltelve saját pökhendiségünktől, alkotmányt írunk, megmagyarázzuk a világnak, hatalmaskodunk, törvényt alkotunk, befolyásolunk, megmásítunk, megvádolunk, értékeket közvetítünk, erkölcsről papolunk, tolakszunk, átváltozunk, leszólunk, helyrehozunk, viszszaállítunk, szervezünk, megmondunk, kikérjük magunknak, zászlót égetünk, plagizálunk, felmentünk, félreértünk, alapítunk, menetelünk, zsidózunk, magyarozunk, cigányozunk, bőgatyázunk, nem gatyázunk – holott talán csak illő szerénységgel kellene viseltetnünk a világ iránt, és nem azért mintha kicsik lennénk, hanem annak a fölényességével átitatva, hogy akár meg is tehetnénk.
Rögtön erősebbnek tűnnénk fel. Magabiztosabbnak. És ennek talán semmi köze a néhány pillanatra olykor felvillanó Istenhez, lehet, hogy egyszerűen csak a tehetségről szól és arról, hogy akadnak köztünk jó emberek is.
