Egy ilyen kis ország, mint Magyarország, ritkán kerül a világ érdeklődésének középpontjába. A nyolcvanas évek végén együttérzéssel és elismeréssel figyelték, hogy a magyar nép évtizedek múltán sem hajlandó beletörődni a forradalom leverésébe, hanem lazítja bilincseit, mígnem törekvéseit a 90-ben bekövetkezett rendszerváltozás koronázta meg. Az, ahogyan az elmúlt 21 évben gazdálkodtunk a kivívott szabadsággal, azt jelzi, hogy könnyebb hősnek lenni, a megszállók, a diktatúra ellen harcolni, mint megteremteni a belső békét, felépíteni a demokráciát.

Az elmúlt egy évben ismét az érdeklődés középpontjába kerültünk. Olyan nemzetközi támadássorozatban részesült hazánk kormánya, és sajnos – ezáltal – Magyarország is, amilyenben még a (puhuló) Kádár-korszakban sem volt részünk. A világ kiemelkedő sajtóorgánumai nap mint nap velünk foglalkoznak, cikkeikben a kormány intézkedéseit analizálják és bírálják. Az USA külügyminiszterétől az EU elnökéig levelekkel bombázzák a kormányt, kérve politikájának, intézkedéseinek megváltoztatására. Féltenek bennünket, hogy letérünk a demokrácia útjáról, és tartanak tőle, esetleg más országok is követnek bennünket. A megítélésünkben beállt változást a világot járó kutató is érzékeli. Kollégái finoman érdeklődnek: mi történik nálatok? Néhányan már a rossz emlékeket felidéző időszakokat emlegetik.

Üdvözlendő, hogy ma már a jobboldali sajtóorgánumban is lehet – ha ritkán is – a kormány munkáját érintő kritikákat olvasni. Elismerik például, hogy „megfagyott Magyarország körül a levegő”, és „a kormánynak… nemcsak a szaporodó külföldi ellenfelekkel, hanem saját tévedéseivel is” szembe kell néznie (Magyar Nemzet, január 5.). Valóban tudomásul kell vennünk, a nyugati világot nem hatja meg, hogy a kormány kétharmados többséggel jutott hatalomba, ez ugyanis nem jogosít fel egyetlen EU-országot sem, hogy olyan rendelkezéseket hozzon, amelyek ellentétben vannak a demokratikus országok alapelveivel. Ennek fényében politikai hibának tartom a Klubrádió megszüntetését is. Remélhetően az ATV bekebelezésére nem kerül sor.

Az ember nem érti, hogy önbizalomhiányban egyáltalán nem szenvedő politikusaink miért nem hisznek abban, hogy demokratikus politizálással, szerethető, kompromisszumra törekvő országvezetéssel képesek megőrizni hatalmukat, és még a világ elismerését is ki tudják vívni. Miért kell olyan „segédeszközökhöz” nyúlniuk, amelyek nem demokratikusak, és barátaink ellenérzéseit is kiváltják? Milyen előny származik abból, ha nagy hangon „kiosztjuk” a bennünket figyelmeztető politikusokat és a nyugati médiát, és mi, a kölcsönre, pénzügyi támogatásra szoruló, bajban lévő ország támasztunk feltételeket? Ki ellen akarunk szabadságharcot vívni? Kiknek akarunk példát mutatni? Kiket akarunk a demokráciáról kioktatni? Kiknek az összeomlását vizionáljuk? Odajutottunk, hogy lassan elveszítjük barátainkat, ami bizony nemcsak a kormány, hanem az egész ország számára is káros! Budai úr és munkatársai egyszer kiszámíthatnák, hogy a kormánypárt egyes politikusainak különleges (!) megszólalásai és a sokat hangoztatott „szabadságharcunk” hány milliárdba került nekünk. A Fideszt támogatók mintegy másfél milliós csökkenése is azt jelzi, hogy ez az óriási tömeg nem ezt a politizálást várta, és bizony becsapva érzi magát.

Mit tehet e helyzetben egy hazája sorsa iránt érzékeny konzervatív értelmiségi?

Írhat leveleket a hazai és nyugati sajtóorgánumokba. Azzal azonban ma már nem teheti magát nevetségessé, hogy a legmagasabb szintről is jövő figyelmeztetéseket, elmarasztalásokat a hazai balliberális erők ármánykodásával magyarázza. Csupán annak kijelentése sem elégséges, hogy a bírálóknak nincs igazuk: értelmiségihez méltó módon pontról pontra meg kell cáfolni a tévesnek ítélt tételeket. Ez azonban maradéktalanul még a kormány politikusainak és sajtójuknak sem sikerült. Az sem járható út, hogy saját hibáinkat, baklövéseinket azzal próbáljuk semlegesíteni, hogy más országokban fellelhető visszásságokra mutatunk rá. Nekünk magunkat kell megvédenünk és nem másokat elmarasztalnunk! Előrelépésnek kell tekintetünk, hogy a kormány állásfoglalása a tárgyalásokkal kapcsolatban – kényszerűségből vagy józan belátásból – január első napjaiban hirtelen módosult, és a korábbi nyilatkozataival ellentétben messzemenően igyekszik az EU és az IMF elvárásainak eleget tenni.

Semmi hátránya nem származna a kormányfőnek és/vagy a kormány tagjainak, ha időnként eszmecserét folytatnának a tőlük közvetlenül nem függő értelmiségiekkel, például a Nemzeti Körrel, amely az elmúlt évben visszafogott hangon hívta fel a figyelmet a kabinet intézkedéseinek, gazdaságpolitizálásának gyenge pontjaira. Tapasztalatból tudom, hogy az ilyen találkozókra a kormányzati pozícióban lévő Fidesz esetében nincs sok remény, hiszen mindig csak akkor volt ránk szükség, amikor még nagyon gyengék voltak, vagy amikor vereséget szenvedtek. Figyelembe véve a külföldről jövő folyamatos támadásokat, bírálatokat, az ország számára mindenképpen kívánatos lenne, ha a kormányfő – jól ismert képességei ellenére – nem tekintené magát tévedhetetlen, mindent tudó embernek. Kevés olyan országról tudunk, ahol a döntések ennyire egy kézben összpontosulnak, mint jelenleg hazánkban. Ha meg akarjuk változtatni a nyugati világ rólunk alkotott véleményét, akkor nem tekinthetünk el kritikájuktól, kéréseiktől. Módosítani kellene hangvételünkön, és abba kellene hagyni a kuruckodást. Sokkal többről van szó, mint egyik vagy másik párt jövőbeni sikeréről, itt csaknem 10 millió magyar ember sorsa forog kockán.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja