Már akkor sejteni lehetett, hogy valami nem stimmel, amikor a múlt pénteken, vagyis a szentestét megelőző napon Varga László kereszténydemokrata képviselő, egyebekben református lelkész az aktatáskájával illette LMP-s képviselőtársát, egészen konkrétan fejbe koccintotta a Parlamentnél összeláncolva ülő Vágó Gábort Isten nagyobb dicsőségére, majd nemes egyszerűséggel átlépett rajta, mint valami oda nem illő problémán, elvégre mit demonstrál itt ez a pupák, hiszen komoly munkanap volt az, már majdnem átitatva a szenteste ihletettségével, de még nem egészen, mert serénykedni kellett az Országgyűlésben, fárasztó módon folyamatosan nyomni egyetlen gombot, így hát nem is csoda, hogy szegény lelkész még nem tudta ünneplőbe öltöztetni a lelkét.

Csakis ezért eshetett meg, hogy megütötte az ő kedves képviselőtársát, akivel összeköti az is, hogy mindketten kecskemétiek volnának, így aztán az a bizonyos lendületes mozdulat, ahogy a táskát meglódította felebarátja orcája felé, nem nélkülözött bizonyos helyi zamatot, mit nekik Cifrapalota, elég csak elmerülni a helyi kocsmák világában, igaz, ott nem táskával ütnek.

Nem stimmelt, sehogy se stimmelt ez a karácsony, hiszen nem akartak nyugodni a köztévénél éhségsztrájkolók sem, mert valami rejtélyes oknál fogva becsületbeli kérdésként fogják föl, hogy van egy szakmájuk és annak szabályai, amelyeket azért fontos betartani, hogy legyen értelme a továbbiakban szakmáról beszélni, s ezek egyike, hogy nem hamisítunk. Addig akarnak tehát éhezni, amíg ki nem rúgják az ügyben érintett vezetőket, akik a felszínen úgy hadakoznak ellenük, hogy közleményt adnak ki, amely szerint a sztrájkolók valójában mártíromságra törekednek, ami még a karácsony szentségével átitatva is közönséges bunkóságnak tűnik, és persze mindenkinek szíve joga bunkónak lenni, de az mégiscsak rémisztő, hogy ilyen stílusú emberek uralják ma a közmédiát.

És ha már szenteste, valakik – hah, vajon kik? – úgy kedveskedtek az éhségsztrájkolóknak, hogy aznapra a Megváltó helyett egy csapat munkást rendeltek oda, hogy segítségükkel ajándékul kordon mögé zárják őket, miközben nyilván azért, hogy az éhezőket jobb kedvre derítsék, hangszórón keresztül fülsértő erővel bömböltettek nekik karácsonyi énekeket, hadd hassa át őket a megnyugvás szentsége.

Természetesen, ahogy Lomnici Zoltán kisatírozásánál, itt sincs senki, aki vállalná, amit tett, s azt mondaná, igen, én hívtam oda a munkásokat, én adtam utasítást, hogy tegyék lehetetlenné a sztrájkolók pihenését, miközben odahaza épp a fenyőfát díszítettem, és azért csináltam ezt, mert idegesítenek ezek az emberek, megfájdul tőlük a fejem, rühellem, ahogy rám néznek, nem, senki nem vállalja, mert még annyi sincs ezekben, mint Varga lelkészben, aki a táskájával ütött képviselőtársára, ó, nem, itt másképp csapódnak le az indulatok, rotyog a halászlé, helyére kerül a csúcsdísz, megjön a Megváltó is, összeáll a kép, a giccs és hátterében az alávalóság: két éhségsztrájkolót tegnap elbocsátottak.