Nem térünk vissza a latinórák szokásaihoz, nem „preparáljuk ki” Orbán Viktor parlamenti szövegét, nem fűzünk megjegyzéseket hozzá. Már csak azért sem, mert noha a miniszterelnök azzal állt a képviselők elé, hogy beszámol a Brüsszelben történtekről, az elmúlt 72 órában adott nyilatkozataihoz képest egyetlen új mondatot nem mondott.

Ami nemcsak az uniós csúcsértekezlet dokumentumaira érvényes – azokról már mindenki mindent tudhatott –, hanem országunk orbáni rajzolatára is. Minden rendben van, remek a költségvetés szaldója, csökken az adósság, a munkanélküliség, válság múltán mi leszünk az unió legversenyképesebb országa és a többi. Ha nehéz időknek nézünk elébe, az kizárólag az euróválság és nyolc év pusztító szocialista csődpolitikája miatt van, volt és lesz.

Nos, e két utóbbi szempont az, amelyik a Nemzetközi Valutaalap érkező tárgyaló delegációját a legkisebb mértékben sem érdekli. Ők a főkönyvekre, az átírást igénylő költségvetés számaira kíváncsiak, egy hitelt érdemlő gazdaságpolitikára, amelyből a miniszterelnök kiszűri a maga „nem szokványos” lépéseit. Orbán mondandójából – a „védernyő” emlegetését leszámítva – teljességgel kimaradt annak a fordulatnak az elemzése, hogy másfél évnyi gazdasági szabadságharc, csupa-csupa siker után miért szorulunk ismét az IMF és az unió segítségére.

Érdekelt volna egy kormányfői becslés arról, hogy mennyi az a pénz, amennyi jövőre – dehogy jövőre, inkább a rákövetkező évekre! – a magyar büdzsé számára szükségeltetik. Tudniillik egyre vadabb számokat látok: a nemzetközi elemzők kezdték 4 milliárddal, amennyi adósságot 2012-ben meg kell újítanunk, de ma már 10-15 milliárdnál tartanak. Talán azért, mert kicsit magas a felár, ami mellett adósságot tudunk eladni, bár Orbán szerint a mi feláraink „mindenki máséval együtt” emelkedtek. Hát nem, miniszterelnök úr, a mieink bizalmi okoknál fogva, melyek Önnek szólnak, az egekbe szöktek. A piaci adósságfinanszírozás immár elviselhetetlen, az IMF és az unió kamatai tudnak csak enyhet adni.

De ha megint „kegyelemkenyérre” szorulunk, miért feküdt keresztbe Orbán Brüsszelben a Merkel–Sarkozy-tervnek? Taktikus dolog volt pénzt kérni az IMF-től és az uniótól (mert ezek ketten vannak) és egyidejűleg nemet mondani például annak a Németországnak, amelytől gazdasági jólétünk jelentős részben függ?

Nincs válaszom, azt azonban tudom, hogy a két „játékos” közül mindig az elátkozott valutaalap volt a puhább és az unió (Brüsszel) a keményebb. Fogalmam sincs, legfeljebb sejtésem arról, hogy ha „az a pénz” valóban 15 milliárd felé közelít, akkor milyen feltételeket fognak nekünk szabni. De hogy a feltételeket ők szabják, tehát a hitelező, nem pedig az adós, arra mindenki nagy tétben köthet fogadást. És hogy ezek mennyire lesznek kemények, azt Orbán – nyilván jól átgondolt – „viharkabát”-hasonlata máris érzékelteti.