S fölállanak ők a színpadra, szavalnak minekünk, s egyszerre csak meglátok köztük egy szépséget, akiről a szememet nem tudom levenni. Feje, mint a drága, megtisztított arany, fodor haja fekete, mint a holló. Szemei, mint a vízfolyás mellett való galambok, amelyek tejben fürödnek. Én galambom a kősziklának hasadékiban, e magas fegyháznak rejtekében, mutasd meg nékem a te orcádat! Hadd halljam a te szódat, mert a te szód gyönyörűséges...

Na de hogyan fogom én ezt bevallani otthon? Hogy mint a liliom a tövisek közt, olyan az én új mátkám. Mint almafa az erdőnek fái közt, olyan az én szerelmesem a megláncolt ifjak közt: az ő árnyékában felette igen kívánnék ülni, és gyümölcse gyönyörűséges volna az én ínyemnek. Orcája hasonlatos a drága füveknek táblájához, amelyek illatos palántákat nevelnek, ajkai liliomok, amelyekről mirha csepeg. Kezei aranyhengerek, amelyek befoglaltattak topázba, az ő teste elefántcsontból való mű, zafirokkal megrakva. Ez az én új szerelmesem, óh, Debrecen bebörtönzött leányai közt!

De tényleg, hogyan fogom én ezt elmondani otthon?! Hiszen az én otthoni mátkám is szép ám, mint Tirsa városa, s kedves, mint Jeruzsálem, de ha megharagszik, oly rettenetes ő énvelem, mint egy háborúzó héber katonai tábor. Vajh’ hogyan mondom el neki, hogy riportmunkám során első látásra belebolondultam egy rabláncra fűzött leányba, kinek szemei galambok az ő fátyola mögött, s akinek haja hasonló a kecskéknek nyájához, amelyek a Gileád hegyéről szállanak alá? Fogai hasonlók a megnyírt juhok nyájához, amelyek mindannyian kettőt ellenek, és nincsen azok között meddő. Mint karmazsin cérna, az ő ajka, és beszéde kedves. Hasonló a nyaka a Dávid király tornyához, két emlője, mint két vadkecske, egy zergének kettős fia, amelyek liliomok közt legelnek. Csípője hajlásai olyanok, mint kösöntyűk, mesteri kezeknek míve. Termete hasonló a pálmafához, emlői a szőlőgerezdekhez. Bizony felhágok én erre a pálmafára, s megfogom annak ágait – na de hogyan fogom ezt elárulni otthon?! Odafordulok a mellettem ülő börtönbéli dolgozóhoz, s azt kérdem tőle súgva:

– Mit követett el ez a szépség, hogy ide jutott? – s az én jövendőbeli mátkámra mutatok.

Mire elkomorodik a porkoláb, s fölvilágosít:

– Odahaza altatót kevert a férje italába, és amikor elaludt, leszúrta. De a szúrásra fölébredt az a szerencsétlen, úgyhogy az asszonyka leöntötte az előre odakészített petróleummal, és fölgyújtotta.

Nagyot nyelek erre, és az én vastag szemöldökömet összevonom.

– Miért? Mit csinált az a szegény férfiú? – kérdezem rekedten, mire azt súgja az én fülembe a börtönnek az ő foglára:

– Állítólag megcsalta ezt a nőt.

– Ja, vagy úgy! – bólintok. Akkor inkább semmit sem mondok otthon.