„Mit ér a józan ész? Ha volna józan eszünk, rég átálltunk volna a burgund herceghez vagy az angol királyhoz. Övék a fele ország, egészen a Loire-ig [loár-ig]. Párizs is az övék. Ez a vár is az övék! A Trónörökös Chinon-ban [sinonban] van, sarokba szorítva, mint a patkány, de még harapni se bír. Azt se tudjuk biztosan, hogy tényleg trónörökös-e, mert az anyja szerint nem, márpedig egy anya ezt tudni szokta. Gondolj bele: a királyné tagadja, hogy a saját fia törvényes!” G. B. Shaw: Szent Johanna, ford.: Nádasdy Ádám

Későn kapcsoltunk, beleragadtunk a világválságba, ami 2006-tól alakul, különböző fázisait éljük, de csak most ér el tudatunkig, hogy súlyosabb a helyzet, mint gondoltuk. Ma egyre többen látják úgy, hogy az 1929–33-as válságra hajaz a mostani helyzet –legalábbis annyiban, hogy nem akar vége lenni. (A Nagy Válság is csak ’38 táján, vagy még inkább a háborús konjunktúra idején ért véget, tíz évbe került).

Ott szeretném felvenni Karády Viktor úttörő politikaszociológiai elemzésének fonalát, ahol az érdemes szerző maga is „részletesebb tárgyalás” szükségességére figyelmeztet.1 Karády itt csak jelzi, hogy a holokausztra és egyáltalán a (feladott) zsidó identitásra 1945 után alkalmazott „tabu”, vagyis nyilvános elhallgatási felhatalmazás legalább annyira lehetett felszabadító hatású a holokauszt túlélőire (hiszen a rég áhított teljes társadalmi integráció esélyével kecsegtetett), mint amennyire „az önfeladásnak, az identitás elfojtásának, a kényszeres önárulásnak a médiuma volt”.

Ha egy Bánk bán-előadás nem problematikus, akkor nem is lehet igazán jó. Maga a Bánk bán majd kétszáz éve probléma önmagában: nyelve, konfliktusa, karakterei, dramaturgiai csikorgó csavarjai – mindene. Ettől vagy ezért, mindenki nekifut és rajong érte, homályosságával már-már a nemzeti autosztereotípiát szimbolizálja. „A nagyúr” – kijátsszák, átverik, visszaélnek a jóindulatával, félrevezetik, becsapják, érzelmileg tönkreteszik. Ő – mi vagyunk. Az ő Erkel által csodaszépen megírt és hőstenorban elénekelt dala olyan, mint a himnusz, illetve olyan, mint a himnuszok általában, az identitástudat kifejeződése. Hat és él. Nehezen lennénk meg nélküle.

A kelet-európai típusú kritikai értelmiség (az intelligencija) többsége legalább a 19. század középétől ellenséges az állammal szemben, azt alapjában a progresszió ellenfelének, a fennálló rend legfontosabb konzerválójának tartja. Később – elsőnek Oroszországban, de azután máshol is – előbukkan egy e tekintetben újnak tűnő ideológiai képlet: megjelenik a szovjet típusú állam. És először ott a 20-as évektől, Közép-Kelet-Európában pedig a 40-es évektől kezdve ezt már elfogadja, s egy ideig (ki hosszabb, ki pedig rövidebb szakaszokban) nagy tömegében ki is szolgálja. A jutalom nem marad el, és nem korlátozódik a reprezentáns alkotókra vagy lojális „függetlenekre”.

A legjobb filmnek járó (külön)díjat én habozás nélkül a Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál önreklámjai valamelyikének adtam volna. Hihetetlenül szellemes pár perces rövidfilmeket készített egy világszerte ismert cseh reklámfilmes tulajdonképpen magát a fesztivált népszerűsítendő, nemzetközi hírességek bevonásával.

Sármos fiatal színész. Játszik, rendez, zenél, tanít, darabokat ír, zenét szerez. Legutóbb a POSZT-on is bemutatott Déryné-hadműveletet rendezte. Nemrég Debrecenbe szerződött Nyíregyházáról. Harmincéves.

2007–2008 óta ritkán került látóterembe új Zvolszky-mű, bár a festő munkáit 1998-tól kezdve figyelem. A Ferencvárosi Pincetárlatban 2011. október 27-étől látogatható bemutatójára együtt választottunk régebbi és új festményei, grafikái közül.

A hivatás sors. A fotóriporter valószínűleg a legbizalmatlanabb ember, aki kizárólag szemének és kamerájának hisz. Egyedül a saját szemével látott kép igaz számára, az igazsága képe. Nem néma külső azonosság, hanem belső azonosulás. A hivatott fotós tudja, hogy a felvett kép nem csupán a határtalan valóság egy darabja, az extenzíve végtelen világ parányi metszete, hanem intenzív teljesség lehet. Ezt mondta ki Robert Capa, aki szerint a jó fotó „úgy van kivágva az egész eseményből, hogy több igazságot mutat meg valakinek, aki nem volt ott, mint maga a jelenet.”1 A több igazság a művészi fotó valósága.

Majdnem kilenc hónapos volt, mikor először díszítettünk fenyő t. Még egyszer leélte a benti időt idekint, pontosabban, idekint élte tovább a benti idő t: kevés gondja volt ránk. Én hétéves voltam, és a gyerekkor mézgás sárgáján át emlékezem, mégis biztosan tudom, élete első karácsonyán talált rá a világra. Az ünnep így volt valódi: az öcsém gyönge testébe megérkezett a lélek.

Már két napja kóvályogtunk Lilivel, a legújabb főnökömmel – és egyben legfrissebb barátnőmmel – az autópályán, Guido, a vadiúj GPS segítségével, teljes reménytelenségben. Bőven kitapasztaltam ez idő alatt, hogy Lili mindent nagyon könnyen vesz egészen odáig, míg nem lesz egy kicsit is kényelmetlen a dolog. Egyszóval az elméleti nehézségeket remekül viselte, mit parázol, miért ne lenne szállásunk, vagy ne hülyülj már meg, menjünk még tovább, bírd ki még egy kicsit, olyan nincs, hogy Milánóban ne találnánk azonmód egy éttermet, ami tetszik is neked, mintha ez szempont lett volna, hiszen nekem elég sokféle hely megfelelt, kettőnk közül neki voltak extra kívánságai, ha már. Néha igaza is lett, Milánóba például szokatlanul egyszerűen sikerült bejutni, és ezért halálnyugodtan este hétig őrjönghetett a városban.

Szezontermék a karácsonyfadísz, három hétig tele van vele a város, aztán megint semmi egy évig. Elvetemült ötletnek tűnik 365 napon át ezzel foglalkozni, Hubay Éva mégis ebben látta összekapcsolni a kellemest a hasznossal: a szentendrei Hubay Ház egész évben nyitva tartó karácsonyfamúzeum és dekorációs üzlet egy fedél alatt.

– Jó napot kívánok. Vagy ne kívánjak? Megmondhatja nyugodtan.

Múltbéli karácsonyokról, a szegénységben töltött gyerekkor boldogságáról és keserű élményeiről beszélgettünk Várszegi Asztrikkal. A pannonhalmi fő apát arról is mesélt, hogyan telik az ünnep a bencés szerzetesek közösségében.

Apró, de fontos dolgok választják el az ünnepet a hétköznapoktól. Elő kerülnek nagyi ezüst kiskanalai, vasalt ingben ülünk asztalhoz, kibontunk egy csúcsbort, pepecselünk a desszerttel, és gondosan kiválasztjuk a hangulathoz illő zenét. Hab az ünnepi tortán.