Ezzel ugye nem is lenni semmi baj, csak éppen én harmincöt órája nem aludtam már, nyilván én vezettem, neki másnaposan nem megy, hová gondolok, és hogy huszonharmadika volt, és nem volt szállásunk. Este tízkor értük el a tengerpartot, amiről Lili meg volt győződve, hogy már Franciaországhoz tartozik. Guido segítségével meglátogattuk az összes zárva lévő hotelt, és kezdtünk lassan kifordulni önmagunkból. Már pontosan nem tudom, hogy min vesztünk össze, pedig rémlenie kéne, voltaképpen ez volt az első igazi veszekedésünk, mert ezelőtt én többnyire nyeltem, hallgattam, morcosan bár, de végül azt tettem, amit ő akar, mégis egyszerűen elfelejtettem, mi is volt a pont, hacsak nem az, hogy eleve késésben voltunk, hogy a szentestét kellő körülmények között ünnepeljük meg, és Lili csak nyolcvannal volt hajlandó közlekedni az autópályán. Igen gyakran meg is álltunk, vegyem tudomásul, hogy ő nem úgy vezet, mint én, nem bírja az állandó félelmet, és ha már kegyeskedett átvenni a volánt, amihez tegyük hozzá, az is kellett, hogy én már szinte hallucináltam, és majdnem balesetet okoztam, akkor fogadjam el, hogy ő nem egy istenverte sofőr, hanem egy ugyanolyan fáradt ember, mint én. Oké, tudja, hogy sokat aludt, míg jöttünk, de ez, itt a kocsiban nem alvás, ez rosszabb mindennél, szóval fogjam be a szájamat, és tanuljak meg alkalmazkodni, ő nem az anyám, aki mindent elnézett nekem, aki úgy ugrált, ahogy én fütyültem, és most igenis fékezni fog, és megint megállunk, ne vinnyogjak, hogy húsz perccel ezelőtt ugyanez volt a mű sor. Megálltunk, és én dührohamomban kabát nélkül rohangáltam a tengerparton, felkészülve arra, hogy Lilike eközben kibassza a kocsiból az út szélére a cuccaimat. Végül visszamentünk ahhoz a szerpentin tetején lévő hotelhez, amit elsőként találtunk, csak akkor még nem felelt meg.

Lilivel kandalló nélkül nem lehetett szóba állni, én pedig nem bántam, ha az ágyból lehet látni a tengert. Mindez egy olyan faluban, ahol egyáltalán nincs nyitva hotel, problémásnak tűnhet. Nagyon nagy szerencsénk van, mert most mögöttem bezárták az ajtót és bezárták a hotelt, de mi még megszállhatunk mondtam a félájult Lilikének, bár már nem voltunk beszélő viszonyban. Én ide be nem megyek vinnyogta ez úgy néz ki, mint egy munkásszálló, és nem tudom, de félek is ráadásul, mintha nem lenne itt rajtunk kívül senki. Bocs, ez van, préseltem ki magamból, most nem válogathatunk, egy pozitívuma van a dolognak, próbáltam mosolyogni, kicsit enyhíteni a feszültséget, kis kedvet csinálni neki, hogy az ágyból lehet látni a tengert, és Lilike, gondolj már bele, az a munkásszálló már jó, ahonnan az ágyból a tengert bámulhatod. Bementünk végül, Lili késsel a hátában bevonszolta magát. A portás udvariasan megkérdezte, reggel mikor megyünk el, mire Lili magyarul ráüvöltött, hogy minél hamarabb, mire én húsz percre lerohantam ismét a tengerpartra, azt éreztem, szétpattan a fejem. Mire visszaértem, Lili már édesdeden aludt, felöltözve, sapkában az ágyon. Reggel tízkor elindultunk, onnan már nagyon közel volt Cannes. Az is kiderült, hogy még Olaszországban vagyunk, észrevehettük volna előbb is, hiszen a portás olaszul beszélt. Ismét csigalassúsággal haladtunk, de azt tudni kell rólunk, hogy ha Guido szerint két óra alatt meg lehet tenni egy távolságot, akkor mi azt körülbelül nyolc óra alatt tesszük meg.

Ezt a kétszázat is lassan és óvatosan haladtuk végig, Lili-tempóban, tényleg nyolc óra alatt, erről nem Guido tehetett. Nem is értettem, ide-oda cikáztunk az autópályán, többször is, többek között azért, mert én a hotelben hagytam az útleveleket. Bár Lili az előző esti csörténk óta először szólt hozzám a hotel előtt, miszerint ne felejtsem el az iratokat, valószínű leg annyira megdöbbentem azon, hogy egyáltalán megszólalt, hogy azonmód ki is üresedett a fejem. Innentől totális lett a káosz. Hirtelen ötlettől vezérelve a komphoz hajtottunk, ahol Lili bedobta, hogy mégis inkább Korzikára mennénk, de szerencsére december huszonnegyedikén nem jártak a kompok. Vissza a pályára, irány Cannes, ahová délután ötre csorogtunk be végül. Beültünk az első kávézóba interneten szállást keresni, csakhogy nem volt wifi, ezért hét óra tájt átmentünk a Martinez Hotel bárjába, ahol ugyan ingyen volt az internet, csak a Calvados került húsz euróba, amit Lilike kettesével ivott. A tegnap esti tengerparti kirohanásaimnak köszönhetően már kezdtem rendesen megbetegedni, amit egész este aszpirinos vizekkel próbáltam csitítani, hiába, tüsszögtem, köhögtem, minden szó nehezemre esett, legalább nem fárasztasz, röhögött Lilike, legalább megspórolsz nekem egy csomó idegeskedést.

Összefutottak a szemem előtt a betűk, így ő halászta le a szóba jöhető, bérelhető házak listáját, hogy kezdjem el hívogatni őket. Kis problémát okozott nekem, hogy december huszonnegyedike és este nyolc óra volt. Hogyan lehet egy ilyen telefonbeszélgetést elkezdeni egy vadidegen emberrel, azon kívül, hogy boldog karácsonyt? Az első öt perc mindenkinél az exkuzálással telt el, volt, aki röhögött, volt, aki értetlenül megkérdezte, hogy miért most keresünk szállást, és volt valaki, aki engedékenyebb hangot ütött meg, ezért háromszor is felhívtuk, a végén már könyörgőre fogva, hogy segítsen, mert senki nem fogad be minket. Ez a nő ajánlott végül egy fogadót Provence-ban, Cannestól kétszáz kilométerre. Zokogva borultam le az asztalra. Mivel én nem ittam, tíz óra után logikusan megint én ültem a volán mögé, őrült tempóban vezettem a kihalt autópályán. Lili szerencsére nem ugatott be, átaludta az egészet. Folytak végig a könnyeim, átvezettem az egész szentestét, a fényekről beugrott mama, a gyönyörűen megterített asztal, a díszek, a kiscsengő , és a mécses, hogy egy nyomorult gyertyát sem tudtam gyújtani érte. Hajnalban érkeztünk meg, átvettük a szobát, Lili bevánszorgott, megint ruhástul vetette magát az ágyra, annyit se bökve oda, hogy boldog karácsonyt. És reggel egy szó nélkül kaptuk össze magunkat, hogy visszatérhessünk Cannes-ba, a Martinez hotelba, ahol aznap már volt egy üresedés.