Olyan a fizimiskája, mint aki a boltban áll előttünk a sorban, és aztán addig észleljük, amíg fizet. Ellép, és máris elfelejtjük. Nem is az, hogy átlagos, vagy hogy semmi különleges, hanem hogy szinte beleolvadt a szerkesztőség környezetébe. Megkondul kint a bazilika nagyharangja, neki az arca se rezdül. Harang őt nem érdekli. Mentő vijjog el a sarkon, közel fehérlik a kórház épülete, ez sem hatja meg túlságosan. Pedig lehet, hogy valaki öt perc múlva elfújja az utolsó tüdőpihét. Vagy megszületik, és csak bámul, bámul, hogy milyen állatira érdekes ez a cucc, az élet vagy mi.

– Magának is szép jó napot – köhécselek. Most már nem szól, a csatos bőrtáskájába nyúl, és kitesz egy igazolványt az asztalra, rá a frissen nyomott újságunkra, éppen az én vezércikkemre. Az igazolványt a Nagy Magyar Írószövetség adta ki. Már most mondom, hogy minálunk több írószövetség működik, és ez örvendetes is, következésképpen az a tény, hogy ez a férfiú itt a Nagy Magyar Írószövetség, úgymond, kötelékeibe tartozott, mindenképpen lényegtelennek tűnt. Magyar író, csupán ez a lényeg. Egy magyar író, kissé viseltes öltönyben, félrecsúszott nyakkendőben. Enyhe, tízwattos kézremegés. Kis sárgabarna sörterét az áll csúcsos hegyvidékén. Halványló, rózsaszín tekintet, mintha a reggeli kefírünkbe belecsöpögne az orrunk vére, mert eszünkbe jut, hogy mit álmodtunk. Enyhe, de nem kellemetlen alkoholszag.

Fölemelem az igazolványt, s közben meglátom a vezércikkem címét, melegség fog el, milyen jó cím is ez. Aztán belelapozok a könyvecskébe. Az életdátumok szép sora, egy elő nytelen, mert, szerintem, válás utáni, fénykép, sok ilyen-olyan pecsét, hovatovább egy macedón pecsét is, és aztán a könyvecske hátsó, vonalazott részén egy hivatalos megjegyzés. Pecsét, dátum, aláírás. Jegyezte a Nagy Magyar Írószövetség elnöke.

„Én, X. Y., a Nagy Magyar Írószövetség elnöke, személyes meggyőződésemből, valamint avatott munkatársaim, illetve a magyar irótársadalom általánosan érzékelhető véleménye alapján igazolom, hogy Z. Y. – ez ő volt, a férfiú, aki szemben üldögélt velem, és várakozóan tekintett rám – a legrosszabb magyar író. Irodalmi jártasságom ismeretében és tudatában ezennel kijelentem, hogy ez a cím, e minősítés őt élete végéig megilleti!”

Kelt ekkor és ekkor, sk., pecsét, a Nagy Magyar Írószövetség elnöke.

Néz a férfiú, mint egy frissen herélt juhocska a margitszigeti vadasparkban.

– Hát... uram, szívből gratulálok – mondom, és közben az jut az eszembe, hogy régen az abszolút vesztes totóval is lehetett nyerni, például amikor eltaláltad, hogy az Inter kikap otthon a Comótól. És ekkor elképzelem ezt az embert. Belép egy kedves sörözőbe, majd némi vizslatás után megkérdezik tőle, mi a foglalkozása.

– Író vagyok – szól, kis rózsás pír, köhécselés, sóhaj. Hogy az ember író.

– És... és miket ír, fiam?

– Az most nem érdekes, kérem, az az érdekes, hogy én vagyok a legrosszabb magyar író.

Nahát. Nőköldöknyi méretű csönd támad, diszkréten leáll a nyerő gép, még a villogást is abbahagyja, a pilsner habja fölött köröző lódarázs a fehér párnára száll, onnan hallgatózik. A legrészegebb tag kiegyenesedik a sarokban, szalutál. A pincérlány hátranyúl, és kihúzza alsóneműjének rossz, ámde roppant izgalmas helyre gyűrődő részletét.

– És hogy lesz valakiből a legrosszabb magyar író?

– Nagyon egyszerű. Úgy, hogy mindenki jobbat ír – bólint ő. – Igen komoly elszántság kell hozzá. És alázat. Elhivatottság. És tehetség is, kérem. Nehogy azt higyje bárki is – itt most kissé határozottan körbenéz –, hogy rosszat, nagyon rosszat, kivételesen pocsékot könnyű írni. A nagyon rosszhoz is kell tehetség.

Ez azért szép. Milyen fontosat mondott itt ez a rossz magyar író. Őszinte tisztelettel néztem rá.

– Soha nem sikerült még másnál jobbat írnia? Egy... egy ilyen izét. Egy karcolatot, egy kisszínest, valami glosszát?

– Eleinte próbálkoztam. De nem, nem sikerült – mondja ő , és aztán halkan hozzáteszi – Aztán már csak arra koncentráltam, minél rosszabb és rosszabb legyek. És az is lettem. Láthatja – mutatott az igazolványra. – És azért erre büszke vagyok ám.

Kis csend újfent, képzelődöm újra, a kocsmában vagyok, őt látom, hogy meghívások garmadájával illetik, szeretik, ölelgetik, ünneplik, a pincérlány kiszívja a nyakát, végül úgy viszik haza, cipelik ő t, a legrosszabb magyar írót, aki még néhány sarkot a gejzíres hányásával szentesít is. Öklendezés után szaval kicsit.

Tiltott parkolásnál is előveszi az igazolványát. Az orvosnál ezt adja le a tajkártya helyett, a bankban ez az igazolványa. A legrosszabb magyar író. Nem kell várakoznia, nem büntetik meg, nem várakoztatják, nem vegzálják, elég neki a maga baja. Micsoda gyönyörű kereszt ez. Megmutatja egy fiatal lánynak, aki sírva borul a nyakába, és aztán otthon, a legrosszabb magyar író lakásában olyan orgazmusok fakadnak, hogy az éjjeliasztalkára állított ólomkatona Szép Ernő piciny mellszobrává olvad. Amíg szerelmeskednek, a legrosszabb magyar versek és novellák kéziratainak árnyai lebegnek fölöttük, minden idők legbüdösszájúbb ragríme puszilgatja a kislány neonosan fénylő, gyönyörű fekete vonalban kettéváló fenekét, mert most ő van felül. Ne is részletezzük tovább.

– Mi baj? – kérdem tehát az arcát fürkészve.

– A dolgot nem lehet a baj szóval illetni. Ami történik, minimum katasztrófa.

– Miféle? – igazán nyugtalanság fog el.

– W – halkan, tagoltan mondja ki egy kollégája nevét. – Rosszabbakat kezdett írni nálam. És azt hiszem, direkt csinálja. Ilyen rosszat véletlenül nem lehet írni. Kizárt dolog.

Meglebbent néhány verskivágást.

Gondolkodom. És valóban. W. Néhány napja közölt nálunk, tulajdonképpen elég jó szövegek voltak. Nekem legalábbis tetszettek. Azt hiszem, a versszerkesztőnek is tetszettek.

– De hát mit tudok én tenni? – kérdezem óvatosan.

Hallgat, a halvány pirosság kékre mosódik a szemében.

– Nézze, szerkesztő úr, vagy mondhatok kollégát is. Én becsületes ember vagyok. Becsület és tisztesség nélkül nem lehettem volna a legrosszabb magyar író. Ez a becsület engem kötelez. Nem mondhatom, hogy ezt a W-t ne közöljék. Még azt is sejteni vélem, hogy hamarosan kiállítják neki az írószövetségben azt az igazolást is, ami eddig engem illetett. De azért ilyen könnyen nem adom a bőrömet. Tessék.

És akkor átnyújt egy kéziratot.

Kézzel, tintatollal írt vers sorai kéklenek a papíron. Rettenetesen rossz vers. Émelygés kerülget.

– Engem nem lehet csak úgy félreállítani –mondja. – Én, kérem, a pozicíómért megküzdöttem. Nem adom olcsón a bőrömet.

Még mindig nem értem, mit szeretne.

– Kérem, közöljék ezt a karácsonyi verset! Ez most tényleg annyira rossz, hogy W-t is elfogja a sárga irigység. Ezzel a verssel én bizonyítok. Ezzel a szörnyű költeménnyel én az egész országnak megmutatom, bebizonyítom, hogy én vagyok a legtehetségtelenebb költő, és nem az a piszok W. Érti már? Közöljék le a karácsonyi költeményemet! Közöljék le!

Föláll, a papírjait elrakja, csak a vers kéziratát hagyja az asztalon. Köszönés nélkül megy. Nem is nyikordul az ajtó. Csak egy kis huzat támad, afféle, amitől egy pillanatra fázni kezd a tekintet.

A szerkesztőségi ülésen nem sokáig kellett győzködni a kollégákat.

A szörnyű rossz karácsonyi verset közöljük.

W. megszégyenül, mély sértettségében hónapok óta nem küld újabb kéziratot.