Az első saját karácsonyunk volt ez, amelyet már az új házban töltöttünk. Apám zabolátlanul és ötletszerűen készült rá, alapvetően tett az adventre, nem hitt benne, hogy a lelket bármire is föl kellene készíteni. Aztán kapkodva akarta utolérni az idő t, hatalmas fát vett, alig fért be a házba, de a távolról sem alkalmi vétel minden mástól elvette a kedvét. A díszekre sajnálta a pénzt. Az első saját karácsonyfánk, melyet az új házba állítottunk, „minimalista” volt, ma, azt hiszem, divatosnak számítana az a kevéssé fölékszerezett, természetes fenyő. Nekem, gyereknek természetes volt, hogy olyan, amilyen – még korlátlanul hittem apámban.

Az igazi meglepetést a kilenc hónapos öcsém okozta.

Az első karácsonyos gyermek örült a fának, szépen és alázatosan, ahogy az életnek örülünk, ahogy a hó bársonyának hálás a meglopott őszi vetés. Zoli kacagott, akár egy szabadnapos tündér, a tekintete meg ragyogott, mint a hajnali jég, percekre eksztázisba került, életében először figyelt ilyen hosszan valamire, a percek átnyúltak az emlékezés zsaluin, most először csordult túl saját gátján a pillanat, mint valami zabolátlan folyó: a végtelenné nyúlt pillanat beterítette az idő árterét. Zoli úgy örült, ahogy egy felnőtt. Gyereklelke elfelejtett alakítani, elfelejtette, hogy tompának, pelenkásnak, tejszagúnak kellene mutatnia magát, hiszen még egy terhességi ciklusnyit sem élt az új test, melybe bekerült, és nem szabad, hogy látsszon, nehezebb önmagánál, és ha nem képes is emlékezni, a korábban eltékozolt életek ott dohosodnak lenn, a pincemélyben.

Nagyon meglepődtünk. Apu zavarba jött, anyu sírt, én pedig irigyen bámultam az öcsémet, amiért ilyen éteri kéjjel képes átélni, hogy az égiek ürügyén figyelünk magunkra. Akkor éreztem először, hogy öreg vagyok, hogy kiértem valamiből, túllógok a centin. Hétévesen. A veszteség érzése később állandósult, soha az újnak nem tudtam örülni, de sajnáltam a régit, ami a jövendővel együtt elveszett. Ez volt az első eset, itt kezdődött, hogy a jelent kifosztva a kormos múltat áhítottam.

Én akartam ennyire tisztán és egyszerűen örülni! Én akartam hinni, hogy az év legrövidebb napján csoda történik. De már hiába áhítottam vissza a paradicsomi tudatlanságot, az iskolában beleharaptam az árulás almájába, megtudtam, hogy se Mikulás, se Jézuska, hogy anyám a téeszből kapja a szaloncukrot, és az elvtársak idén nem vettek zseléset. Az osztálytársaim között ott a teljes téeszvezérkar, a szüleiket élethűen majmoló fiúk és lányok, akik azt is tudják, hogy idén kapunk banánt. A hírek kifosztanak, kirabolnak, csak nézek, mint a letaposott föld, én ostoba vagyok, szegény, a hajam röhejes, hittanra járok, ami titkolni valóan kínos… Az öcsém örömének magja termő földbe hull, a karácsony az ő erejéből közös ünnep lesz, őt szipolyozzuk ki, és a frissen érkezett lélek nem érti, mitől ilyen fáradt. Mi, a három királyok, két felnőtt és egy hétéves kisiskolás elszívjuk az energiáit, fürdőzünk az őszinteségében, csoda, hogy bírja. Azt hiszem, ez volt az első és utolsó isteni varázslat, amellyel személyesen találkoztam. Egy kilenc hónapos gyermek az ünnep szentségével lepte meg a családját.

Az évekkel nem tompult az öcsém lelkesedése, minél többet tudott befogadni a világból, annál türelmetlenebb lett, magából kifordulva várta az ünnepet, teljes szívvel hitte, hogy a fa Isten egyetlen fiának adománya, hogy a később föláldozott ifjú születése napján megajándékozott bennünket.

A faluban még jártak betlehemesek, de csak a kijelölt családokhoz jöttek, a misén lehetett jelentkezni, mintha szerelőt hívnánk – mi nem hívtunk, apám már kezdett elzárkózni az emberek elől. De még hosszú évekig az jelentette a karácsonyt, hogy szentestén átmentünk a régi házba, mamáékhoz. Mi, az öcsémmel kétszer is, a fa előtt és után, hiszen anyu az első látogatás idején öltöztette föl a fenyőt. Igazán soha nem hittem el, hogy az öcsém nem gyanakszik, hogy ilyenkor nem lát át a szitán, de aztán mindig magamra gondoltam, hogy a paradicsomi tudatlanság idején nekem sem volt gyanús, hogy anyu sétálni akar velem. Sétálni. Faluhelyen ez értelmezhetetlen szó, egy falusi ember nem sétál, nincs a sétának tere, honnan hová, még egészen kicsi voltam, de már szabadon jártam-keltem a Kinizsi-telepen, miért kellett volna akkor sétálni, legelni, pórázon, mint egy belvárosi eb. Az öcsém sem értette, miért megyünk át kettesben mamához, mint soha máskor, kettesben mi sehová sem jártunk, anyu nélkül nem mentünk el, csak egyetlen napon. Mikor ő volt a Jézuska.

Zoli évről évre türelmetlenebb, még óvodás, mikor gyanakodni kezd. Én meg rettegni. Hogyha elveszik az ő hite is, akkor senki nem marad a családban, akihez még a Jézuska jön. Ha szálkás, szilárd hitéből nem jut nekem, akkor számomra semmi sem marad a csodából. Nagycsoportos, mikor megtalálja az ajándékát. Még nem is iskolás, és már keresi. Őt hamarabb utoléri a valóság, az óvodai csoportban ott a téeszvezérkar gyerekeinek második hulláma, és a családokban hamarabb fogy el a türelem. Nincsen erő a játékban. Az elvtársak nem meggyőződésből, hanem lustaságból leplezik le Isten fáradékony fiát, aki lassan már hozzánk sem ér oda. A betlehemet az én generációmnak kellene csinálni, de alig vagyunk hittanon, az első év, hogy elmarad. Nem lehet jelentkezni. A megtalált ajándékot még kimagyarázzuk valahogyan, de az elragadtatás már nem az igazi. Csak öröm, nem szentség. Anyámnak egyetlen ajándék jut, a tőlem kapott fogkefetartó. Hiába minden rehabilitáció, az öcsém fölismeri a távirányítós autót, amit a ruhásszekrényben látott. Pizsamában áll, és az asztal lábának vezeti. Haragszik, magára, de még gyerek, nem érti, mi a baj. A csoda kifut, mint lábasból a cukros tej. A két ünnep között anyu fotóst hív, otthon nincs masina. A rekamién ülünk, háttérben valami prém vagy szőr, fehér kardigánban vagyunk, anyu kötötte. Elfelejtünk karácsonyiak lenni, semmi sincs a képen, ami mutatná, hogy ez jelzett idő . Anyu megsimogatja a fejem, mikor kibontja az ajándékot, a varrott, zsebes fogkefetartót. Az első év, hogy apám nem vesz neki semmit. Leteszi a fa alá az ügyetlen munkát, és kimegy a konyhába mosogatni. Nézek utána. Az öcsém a tévé lábának vezeti az autót, a kocsi csörögve felborul. Fölmegyek a szobámba, és sokáig bőgök.