Nagy érdeklődéssel követtem a húsz évvel ezelőtti Kónya–Pető-megtorlás- vagy igazságtétel-vita nagyon aktuális felidézését (Népszabadság, 2011. november 21.), hiszen miután hatalomra kerültek azok, akik éveken át szították a gyűlöletet, megosztották az országot, futballhuligánokkal és neonácikkal társultak a kormánybuktatás érdekében, meg akarják tenni azt, amit húsz évvel ezelőtt ők maguk is segítettek megakadályozni, attól tartva, hogy elszabadul a bosszúállás pokla. Pedig még most is élhetnek sokan, akiket valóban meghurcolt a diktatúra, de normális ember képes felejteni, és a gyűlöletet hosszú távon csak úgy lehet fenntartani, ha szítják. Manapság azonban mintha leginkább azok vágynának megtorlásra – akár kollektívan az „utódpárt” ellen –, akik aligha éltek akkor, amikor az emlegetett sérelmeket elszenvedtük. Vagy talán főleg azok, akik szégyellik, hogy a hetvenes-nyolcvanas években annak a rendszernek voltak a kegyeltjei, amely korábban sokaknak ellehetetlenítette vagy elvette az életét.

Nem is csodálkoztam hát azon – ami a húszéves megemlékezésen el is hangzott –, hogy a liberális Fidesz, élén Orbán Viktorral, 1991-ben ellenezte a MDF által támogatott Zétényi–Takács-féle igazságtételi, felelősségre vonási törvényt. Persze lehet, hogy a liberális utódpárt vezetői csak azért akarják most törvénybe iktatni azt, amit akkor, amikor lett volna aktualitása és valami értelme, elleneztek, hogy eltereljék a figyelmet az elrontott gazdaságpolitikájuk következményeiről. Viszont vannak a táborukban, akiknek szajkózott újbeszédéből kitűnik: nem tudják vagy nem akarják figyelembe venni, hogy a sokat emlegetett negyven megtorlandó év lényegesen különböző korszakokra oszlik: a valóban rettenetes Rákosi-éra után rövid átmenetek vezettek el az általuk is ismert, „aki nincs ellenünk, az velünk van” kisebb-nagyobb visszaesésekkel tarkított liberalizációs korszakába, mely pedig a ki nem mondott „aki ellenünk szól, az segíti ügyünket” reformkommunisták éveibe torkollott. Mert úgy, ahogy a negyven év sem volt monolit, az MSZMP sem volt az, különösen nem utolsó éveiben.

Persze megértem, hogy a rendszerváltó fiatalok hinni akarják: ők voltak a sárkányölők, és nem szeretnék tudomásul venni, hogy a nyolcvanas évek sárkányának már nem volt sem foga, sem karma, sem hét feje. Legfeljebb hét fejre is elég fejfájása. Ennek ellenére sokat köszönhetünk a rendszerváltó pártoknak – beleértve az MSZMP-t és az MSZP-t is –, de nem igaz az, amit sokszor hallunk tőlük, hogy senki sem hitte, valaha is megdől a diktatúra. A Rákosi-uralmat, legalábbis az ismert „osztályellenségek”, aligha tudták volna ugyanis ép ésszel túlélni e hit nélkül. Azért ültük körül leeresztett redőnyök mögött a rádiót, hogy a zavarás ellenére valami biztatót hallhassunk az Amerika hangjától, mert nem engedhettünk meg magunknak még egy olyan végtelen elkeseredést, mint amikor ’45 tavaszán, az erőszak éjszakája után kimerészkedtünk óvóhelyünkről, és romokban láttuk a várost.

Azokra a napokra emlékezve ütött szíven a Fidesz „romokban az ország” arcátlan hazudozása, éppen amikor hazánk minden szempontból talán csak a kiegyezés utáni korhoz hasonlatos fejlődési csúcson volt, és a ’45-ös meg ’56-os sebeket már szinte csak műemlékként fedezhettük fel, ha nagyon akartuk. Mert ’45 reményteljes tavaszán, a bibói három év első hónapjaiban eltakarítottuk a romokat, aztán foltozgatni kezdtük a tetőt: a szánktól megvont falatokból itt-ott vett pár négyzetméter kátránypapírral, bontásokból szerzett, szedett-vedett cserepekkel megvédtük házunkat az őszi esőzésektől. A nehezen szerzett dohos, olykor rohadt kukoricából készült málén meg puliszkán meghíztunk ugyan, de egyre kevésbé volt erőnk a sittes saroglyát cipelni. Azonban lassan csak eltűntek a járdákról, a kertekből a törmelékhalmok. Hatalmas erőfeszítések árán és példátlan együttműködéssel megindult a város, az ország újjáépítése.

Ezek után a mostani miniszterelnök jobbkezétől azt kellett hallanunk, hogy kormányzásuk első 18 hónapja az 1945–47-es időszakhoz, a második világháború utáni újjáépítéshez hasonló. Ezzel, úgy éreztem, meggyalázta nagyapám emlékét, aki belehalt a valódi újjáépítés erőfeszítésébe, szomszédainknak is segítve, ahol csak tudott.

Ám vannak valódi párhuzamok a háború utáni évek, a Rákosi-diktatúra létrehozása és a mostani hatalomösszpontosítási törekvések között. Említhetjük példaként a párt rátelepülését a belügyre, a titkosszolgálat kiépítését, szakképzetlen embereik beültetését minden intézmény – a gazdaságitól a kulturálisig – vezető pozícióiba, és nem utolsósorban az államosításokat.

Fel kell hívnunk a mai törvényhozók figyelmét arra, hogy az igazságtételről szóló törvényeik rájuk is alkalmazhatók lesznek, hiszen a munkájukat tisztességesen végző emberek politikai elbocsátása éppúgy hatalommal való visszaélés, mint az egykori bélistázás. És egyes felekezetek kizárása az egyházi státusból éppúgy sérti a vallásszabadság demokratikus elvét, mint a szerzetesrendek feloszlatása, a békepapok preferálása, a vallási kisközösségek üldözése volt a korábbi egyeduralomban.

Igaz, a Budai Gyula „leszámolási” kormánybiztos kezdeményezte koncepciós perek áldozatai pár hónap vagy év után gyakran szabadlábon védekezhetnek, mert még hónapokba telhet, míg a tartással és több évtizedes tapasztalattal rendelkező, politikailag elkötelezetlen bírákat leváltják bírói gyorstalpalón felkészített pártkatonák vagy madzagon rángatható bábok, mint ahogy ez a negyvenes évek végén is történt.

Nem könnyű szerepet mért a sors a szabadságharcos Vezérre, aki elnyerné fiatal korának apafigurája, Kádár János teljhatalmát, aki messiási küldetésének tartja, hogy az egész világot, vagy legalábbis Európát szabadságharca áldásaiban részesítse, miközben mi magunk vasfüggöny nélkül is elszigetelődünk Európa boldogabb felétől. Nehéz szerepet vállalt magára a Vezér, lehet, hogy megroskad alatta, még ha a demokratikus ellenzék megtesz is mindent, hogy könnyítse helyzetét: a pártérdekeket még mindig a demokrácia védelme elé helyezve, összefogás helyett ezüsttálcán nyújtja az újabb és újabb választási győzelmet ellenfelének, és még most is a Fidesz gumicsontjait rágja. Feltételezik, hogy még több mint két évünk van a választásokig, pedig az erre utaló törvénykezésből, fideszes elszólásokból, nem egyértelmű cáfolatokból sokan már több mint fél éve valószínűsítjük, hogy Orbánék előre hozott választásba menekülhetnek, mielőtt kicsúszik lábuk alól a talaj. Különösen ezért kongattam meg ezt a vészharangot több ízben is, mert mindennél fontosabbnak tartom, hogy a demokrácia hívei bel- és pártidentitási harcok helyett, a pártérdekeken felülkerekedve, teljes összefogásban álljanak készen a választásokra, bármikorra tűzik is ki őket. Mert abban biztosak lehetünk, hogy Orbán Viktor egyetlen szavára kitűzi az embere a Sándor-palotában, aki beiktatása után sietve aláírta azt a törvényt, miszerint 2012-ben átadhatja helyét a Fidesz választottjának, megtartva az egész életére szóló juttatásokat, amelyek csak négy év után illették volna meg. Véletlen lett volna az időzítés?

A szerző közíró