Az emlékezetes Kossuth téri gyűlésen 2002-ben Orbán Viktor azt kérte: mindenki hozzon magával még egy embert, hogy ne csak azok szavazzanak rájuk, akik tényleg úgy gondolják, hanem azok is, akiket az előbbiek meggyőztek. Ha nem is azonnal, de a 2010-es parlamenti választáson meghallgatásra talált a kérés: eljött mindenki, akit a jobboldal, illetve a Fidesszel rokonszenvező törzsközönség meg tudott szólítani.

Nem voltak érezhetően többen, mint négy vagy nyolc évvel korábban, ám – mivel az ellenoldalról sokan otthon maradtak – így is övék lett az ország és a hatalom (a dicsőséget jelen helyzetben talán jobb nem emlegetni).

A többiek (akárhonnan nézzük: az ország nagyobbik fele) elhűlve nézik, ahogy a párt a maga módján honorálja az őt hatalomba segítők szolgálatait. Az orvoskamara egy jókora farba rúgást kapott a rég megérdemelt béremelés helyett, a kereskedelmi és iparkamara – a kormány számára semmibe sem kerülő, társadalmi szempontból viszont felbecsülhetetlenül káros gyermekmunka és az anakronisztikus iparosképzés mellé – néhány akkora járulékpofont a kis- és középvállalkozásoknak, hogy a fal adta a másikat.

A kisegyházak többsége immár egyesületként vakarhatja a fejét azon töprengve, jó szövetségest választott-e az ateisták elleni harchoz. A civil szférát épp most hantolják el, a nemzeti irányba húzó hányadát legfeljebb az vigasztalhatja, hogy hamarosan Fidesz-közeli, kormánybarát szervezetek buja virágzása kezdődik a sírjukon.

A sor végén ott állnak a „jó” szakszervezetek – a Fidesz-szimpátiáját sosem palástoló Munkástanácsok, az „elmúlt nyolc évben” végig jobbra indexelő Liga meg a kakukktojás MSZOSZ (utóbbi tán úgy gondolta, hogy egy gyors menet a mostani hatalmasokkal feledtetheti a korábbi félrelépéseit) –: ők is tartják a markukat, de csupán annak örülhetnek, hogy személyes konzultáció után kiemelt partnerként írhatnak alá egy olyan munka törvénykönyvét, amilyet – ha Gyurcsány vagy Bajnai áll elő vele – alighanem saját kezűleg vertek volna szét az említettek fején.

A miniszterelnök látszólag jól taktikázik: neki már volt része ilyesmiben, tudja, hogy az egység egy akaratos és monolit hatalmi blokkal szemben bosszantóan eredményes tud lenni. Annak idején az Ellenzéki Kerekasztal éppen azért volt képes sikerre vinni – a minden hatalmat birtokló állampárt ellenében – a rendszerváltást előkészítő tárgyalásokat, mert kifelé zártnak mutatkozott.

Orbán fontos részgyőzelmet aratott: a munkavállalói érdekképviseleteket sikerült megosztani és megalázó engedményre kényszeríteni.

Egy dologgal azonban nem számol a nagy kombinátor: azzal, hogy a jobboldal egymagában csak kivételesen volt elég a győzelemhez, általában szükségük volt barátokra. 2014-ben szinte biztos, hogy megint lesz. Akkor sokan fognak emlékezni (ha nem is a most aprópénzen megvett szakszervezeti vezetők közül) ezekre a „szövetségesi” gesztusokra –, és nagyon nehéz lesz újra kézen fogni azokat a bizonyos „még egy embereket”.