Nézem az éjszakai ülés fotóit: a hősök alszanak. Az egyik a laptopjába ejti a fejét, a másik a társa vállára hajol, a harmadik üveges tekintettel bámul a semmibe. Bóbiskol a házelnök is, teljesen mindegy, hogy valaki kormánypárti vagy ellenzéki, egyformán néznek bután, erőtlenül. Nem azért mondom, de a kommunisták alatt is voltak éjszakázások, sőt annak előtte is. Apponyi gróf például mindig két óra tájt fogta el Tisza gróf pagátultimóját, a tarokkasztalnál Mikszáth meg Odescalchy herceg kibicelt, Wassmer báró pezsgőt hozatott. Költők ezen az órán írták legjobb soraikat, kaszinók mélyén ekkor köttettek a legjobb üzletek, és az asszonyok is hajnal felé adták be derekukat a meggyőző férfiszóra, mert férfiembernek az éjszaka volt az igazi napszaka, ekkor állt szellemi és fizikai képességei csúcsán.

Ám ezek itt nem bírják. Összeesnek, mint a colstok, így obstruálni se lehet rendesen, nevetség tárgyává válik honatya, s vele a hon; nekem egy képviselő, ha kell, gebedjen bele a népképviseletbe, de álljon hajnalban, mint a cövek. Olvasom Vágó képviselő helyszíni beszámolójában, hogy több fideszes hazalopózott aludni, de közben bent hagyta a kártyáját, így hivatalosan mégiscsak jelen volt; micsoda skandalum, már saját magukat is becsapják, ezekkel akar a haza szabadságharcot vívni.

Tudják-e egyáltalán, hogy mi az éjszaka? Most nem avval jövünk, hogy annak idején hat évet nyomtunk le három műszakban a mosodában, tehát láttuk, mint vasalnak át egész éjszakákat tűlábú asszonyok, majd mennek haza családot, otthont ellátni, hogy aztán két óra alvás után este megint beleszédüljenek a vasalásba; mindezt úgyse értenék. S még csak nem is azzal, hogy a Hajógyári-sziget mellett lakunk, s hogy a közeli dokkban mulat esténként az aranyifjúság. Ám még fél egy sincs, mikor már jönnek kifelé a szigetről, körbeokádják a teret, a társaság fele depressziós, ennek megfelelően vagy whiskysüveget hajigál, vagy föl akar mászni a póznára, hogy öngyilkos legyen; muszáj megjegyezni, hogy azelőtt úriember sohase hányt hajnali négy előtt, mert adott a méltóságára, s igyekezett kihozni magából a szellemi maximumot, bár ebbe saját érdekünkben most nem mennénk bele.

Hanem hogy már az ébredéssel baj van. Állunk reggel hétkor a piacon, tíz perccel nyitás után még nem rakodott ki a zöldséges, ő is áll velünk szemben, és néz. Kérdjük, van-e fekete retek. Alacsony, gombszemű nő, bámul ránk üveges szemmel, pont úgy, mint az éjszaka látott képviselő, kezében kávé, azt rázogatja a papírpohárban; ám amíg a koffein hatni nem kezd, addig semmilyen kérdésre nem válaszol, addig számára a világ nem létezik. Meg kellene mondani neki, hogy régen hatkor nyitott minden, és a piacon már előtte fél órával kipakoltak a zöldségesek, a savanyúsnál uborkalevet adtak a háborgó gyomorra, ismerősnek kávét is, ami, mondjuk, az uborkalé után némi fosást vont maga után, de nem számított, mert az ember úgy érezte, hogy valaki, s hogy nem fog ki rajta se nappal, se éjszaka. Ám nem szólunk semmit, a koffein előbb-utóbb úgyis megteszi hatását, s csakugyan: még negyed nyolc sincs, amikor a zöldségesnő kikerekíti nagy gombszemét, hangja higgadt és tárgyszerű: − Nincs retek.

Nem kell hozzá éjszaka, nappal is minden átmegy.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa