Kádár világa leng minket körbe, ahova választó és politikus rendre visszavágyik – ez a mondat lapunk Gyurcsány-interjújában volt olvasható, tennék hozzá egy lábjegyzetet. Éles határt húzok politikus és választó között.

Ami az előbbit illeti, a „visszavágyás” – a jobboldalon legalábbis – teljesen fölösleges, hiszen Orbán Viktor 2009-ben, Kötcsén felvázolt jövőképe már megvalósult. Létezik egy nagy kormányzó párt, létezik centrális politikai erőtér, és kiiktatták a vitákat.

Sajnálatos módon Magyarországon helyreállt az állampárti modell. A „nagy kormányzó párt”, akárminek minősíti is magát, az MDP és az MSZMP egyenes ági utódja. A parlamentben valóban nincsenek „állandó viták”; egy szavazógépezet minden ötletet megszavaz, amely a centrális erőtérből jön. Az egyéni képviselői indítványok módszerével a parlamenti bizottságokat is semlegesítették. Végképp nincs tér a kötcsei szónok által terméketlennek ítélt viaskodásoknak.

Uraim, nem volna egyszerűbb, ha a parlament – mint Kádár idejében – negyedévenként ülésezne egyszer? Csak kéne csinálni egy Elnöki Tanácsot (mely két ülésszak között – némi korlátozással – „helyettesítette” az Országgyűlést), és a népképviselet még a díszletruháját is levethetné. A „kötcsei gondolat” lényege az érdemi parlamentarizmus fölöslegessé nyilvánítása volt.

Azt, hogy ez a mai, megvalósult állapotában milyen fokon megy szembe az európai demokratikus tradícióval, Winston Churchill példáján világítom meg. A brit miniszterelnök a II. világháború idején – egy nemzeti egységkormány élén – gyakorlatilag teljhatalommal rendelkezett. Ezzel ő olyképpen élt, hogy rendszeresen elzarándokolt a parlamentbe, s hosszasan (és szellemesen) győzködte képviselőtársait az általa hozott intézkedések helyességéről. Holott ha valamikor, a brit birodalomnak éppen akkor, egy élet-halál küzdelem idején nem volt szüksége „hosszas vitákra”. Ámde Churchill szemében annyira szent intézménynek számított a Westminster, hogy nem csak vállalta a vitákat, egyenesen beléjük is rohant.

Ami pedig a választókat illeti: bennük egészen bizonyosan nem Kádár centrális erőtere a domináns, hanem a biztonságos élet iránt van vágy, ami minden ember legbensőbb óhaja. Ahol legalább a munkahely, a nyugdíj, a jövedelem egyenletes vásárlóereje, az ingyenes egészségügyi ellátás, az oktatási rendszerbe beépített esélyegyenlőség rendíthetetlennek látszik. Kádárra a mai negyvenen-ötvenen felüliek –sokszor hamisan – úgy emlékeznek, mint aki mindezt szavatolta.

E ponton ütközünk bele abba, amit Kötcse, de egyben Gyurcsány paradoxonjának neveznék. Kádár világa valóban „körbeleng” bennünket, de úgy, hogy Orbán de facto megvalósította az egypártrendszert, ám biztonságot, kivált annak a régi formájában, legfeljebb ígérni, nyújtani semmiképp se tud. Persze Gyurcsány se, a szocialisták se. Senki. De buknia előbb Orbánnak kell.