A fülkeforradalom megbukott – állítják a Magyar Szolidaritás Mozgalom vezetői, miközben lapunknak ugyanabban a számában szereplő közvélemény-kutatások szerint a kormánypártok népszerűsége 50 százalék fölött van, a baloldal nemigen nyert, a szélsőjobb pedig nemigen vesztett népszerűségéből. Jól látható, hogy a kormányoldal a legfontosabb ígéreteiben, a gazdaság talpra állításában, a munkahelyteremtésben nem ért el eredményt, és az is nyilvánvaló, hogy nem okolhatja ezért kizárólag a kiújuló globális válságot. A saját hatalma bebetonozásában, az alkotmányos rendszer átszabásában viszont meglehetősen messzire jutott a kormányerő. Szembeötlő, hogy a Fidesz-közeli bankárok, a hozzájuk átállt oligarchák és offshore- lovagok esetében semmi nem érvényes abból, ami miatt az előző garnitúra prominenseit propagandával és ügyészségi idézésekkel üldözik. Ha az egyes településeken néz körül az ember, feltűnik, hogy a kormánypártok helyi politikusai nem nagyon bíznak a nemzeti együttműködés rendszerében, a közös felemelkedésben, inkább azon buzgólkodnak, hogy lenyúlják a még megmaradt közpénzeket.

Az átlagember levonja a következtetést: úgy szorítanak meg, hogy ők maguk szépen gyarapodnak közben. Vizet prédikálnak és bort isznak. Ezt különösen utálják a választók, mert ha már a politikai osztály nem képes növekvő jólétet teremteni a társadalom többségének, akkor legalább egyenek ők maguk is krumplistésztát. A kormánypártok teljesítményéhez, pláne annak morális üzenetéhez képest már rég toronymagasan vezetnie kellene az ellenzéknek. De ha megnézzük, melyek az ellenzéki üzenetek – nem is mindig a politikusoké, gyakran az ellenzékhez közeli, a médiában megszólaló értelmiségieké –, akkor nemcsak a népszerűségi indexekre találunk magyarázatot, hanem a párját ritkító társadalmi pesszimizmusra, apátiára is.

A hajléktalanoknak ne kelljen a hajléktalanszállóra menniük, hanem koldulhassanak és kukázhassanak továbbra is az utcán! Az uzsorást, aki ezer forintért kétezret kér vissza a mélyszegényektől, a felgyűlő adósság fejében elveszi a házukat, ha még van nekik, megveri és fenyegeti őket, ne üldözzék túlságosan, mert a szegény emberek mégiscsak rájuk számíthatnak egyedül, ha megszorulnak. A közmunka rabszolgaság, amelyet az elnyomó állam vezet be, holott a kukázás és a feketemunka szabadsága adja a szegény emberek maradék méltóságát. Az állam tartsa tiszteletben a tulajdon biztonságát, és ha már a végtörlesztés lehetőségének megteremtésével belenyúlt a magánjogi szerződésekbe, a „piacok” hergelését ne tetézze azzal, hogy a devizát kiváltó forinthitelek most íródó szerződéseibe is beavatkozik a felelőtlen adósok oldalán. Az állam ne támogassa a családi gazdálkodást, a mezőgazdasági kistermelést, mert a magyar termelők ezekkel a módszerekkel úgysem lesznek soha versenyképesek.

A megközelítőleg teljes foglalkoztatás álom, a növekvő jólét irreális, a leszakadó térségek felemelkedése elképzelhetetlen – nemcsak a mélyszegénységből, hanem a középrétegekből is csak ritka egyéni kiemelkedés tűnik reálisnak – sugallják. Elfogadható, hogy a korszerű baloldalnak a tehetségek fölemelkedését kellene segítenie – ahogyan az némely népszerű kereskedelmi tévés tehetségkutató műsorban történik –, de csak őket? Mindenki más maradjon lenn, ahol van? Elfogadható, hogy a korszerű baloldalnak a képzett, kreatív, progresszív nagyvárosi fiatalokra kellene építenie. De csak rájuk? Mi legyen a közepesen képzett, nem túl kreatív, nem túl fiatal, nem nagyvárosban élő emberek sokaságával? Ha a baloldalnak továbbra sem lesznek számukra vonzóbb megoldásai, úgy semmilyen szövetségben nem lesz belőle kormányváltásra képes és méltó erő.