Nem vagyok feltétlen és odaadó híve a zöld szervezeteknek, de most kifejezetten megsajnáltam őket. Mint ismeretes, a hét közepén külföldi Greenpeace-aktivisták tüntettek Almásfüzitő határában a Tatai Környezetvédelmi Zrt. vezetői ellen, mondván, rekultiváció címén épp az ellenkezőjét teszik, „mérget raknak méregre”, olajos iszapot, szemétégetők salakját, ami egy esetleges földrengés vagy nagyobb árvíz idején legalább akkora kárt okozhat, mint a tiszai ciánszennyezés. 

Almásfüzitő, 2011. szeptember 29. A Greenpeace aktivistái transzparenseket tartanak a kezükben az almásfüzitői vörösiszap-tározónál tartott demonstrációjuk után

A tatai cég viszont tagad, legfőbb érve az, hogy a Greenpeace a tározó területére lépve birtokháborítást követett el, amiért föl lesz jelentve, ráadásul miközben a tüntetés végén a színes védőruháikat magukkal vitték, a több száz méteres fóliákból álló STOP feliratot otthagyták.

A magamfajta laikus imádja az ilyen helyzeteket, s kifejlett igazságérzete, de főképp rettentő szakmai felkészültsége birtokában magabiztosan állítja, hogy annak a csapatnak, amelyik a tüntetés végén nem pakol el maga után, hanem a transzparenseit szanaszét hagyja, már eleve nincs igaza. Főleg, ha még multik is állnak mögötte, akik nyilván meg akarják kaparintani Almásfüzitőt.

Igen ám, de most sokkal bonyolultabb helyzetről van szó.

E lap csütörtöki számában jelent meg, hogy a tatai cégnek „kormánykörökben is lehetnek befolyásos támogatói, erre utal, hogy az illetékes hatóságok feltűnően engedékenyek a céggel, a közelmúltban például az egészségügyi határérték sokszorosára növelt egyedi határértéket állapítottak meg a zrt. kérésére, ami meglehetősen ritkának számít a magyar hatósági gyakorlatban”, amúgy pedig „a cég az utóbbi hónapokban a kormánypárti média, illetve a felcsúti labdarúgó-akadémia bőkezű támogatójává vált”.

Nem tudom, hogy a többek között Ausztriából, Hollandiából, sőt Új-Zélandról érkező Greenpeace-aktivisták értik-e egyáltalán, hogy hová kerültek. Elképzelhető-e, tesszük föl a kérdést, de kizárólag magunknak, hogy egy cég hirtelen, minden átmenet nélkül miniszterelnöki futballiskolát kezd el támogatni, s tározóiban már másnapra kifehéredik a vörös iszap, a tetejére hordott salakból, olajos trutymóból százszorszépek nőnek mosolyogva, és súlyos nehézfémek térnek vissza mintegy varázsütésre a természet körforgásába? Igen, elképzelhető, adjuk meg a választ mi magunk, hiszen futballnemzet vagyunk.

Amikor tavaly ősszel azt írta valaki, hogy Leisztinger Tamás, szocialista kötődésű milliárdos azért száll be a magyar futballba, mert ez a feltétele a miniszterelnöki megbocsátásnak, más szóval néhány kellemetlen és messzire vezető vizsgálat gyors befejezésének, nem egészen akartam hinni, hogy ilyen egyszerű ez az ország.

Aztán márciusban az Észak-Magyarország című lapban rákérdeztek a milliárdosra. „Maradjunk annyiban – felelte a milliárdos –, hogy egy Magyarországon vállalkozásokat működtető ember esetében nem baj, ha szerepet vállal olyan ügyekben, ami egyébként is fontos neki, főleg akkor nem, ha például az ország első számú politikai vezetőjének is fontos ugyanez az ügy.”

Miért ne higgye hát az ember, hogy egy ügyes futballbefektetés nyomán az egészségügyi határértékkel az emberi tűrőképesség is az égig szökhet, ez a vörös iszap amúgy is maga a csoda. Csak a Mal Zrt. vezetőit nem értem: ha annak idején helyén van az eszük, és beszállnak pár milliárddal a magyar futballba, tán még az alkotmány preambulumába is belekerül, hogy márpedig vörösiszap-tározók gátszakadása ellen az ember tehetetlen, mindnyájan az Úr kezében vagyunk.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa