„Örök barátaink” gyarapodási prognózisa a mostani és a következő évre nem hogy az unió átlagát, hanem valamennyi uniós országét meghaladja. Államadósságuk 55 százalék alatt van, az államkötvény-aukciókon ha nem is kisebb kamat, de kisebb csődkockázati biztosítás mellett jutnak friss pénzhez mint a többség. Vannak ugyan a lengyeleknek rossz mutatói (költségvetési hiány, kereskedelmi mérleg, munkanélküliség), ám minthogy egész Európa, sőt az egész euroatlanti térség növekedési gondokkal küzd, van ok irigyelni őket.

És mégsincs. Mert a maga „éltanuló pozíciójával” annyira megy, mint mi mentünk a rendszerváltás utáni évtizedben. Az utóbbi két hétben a lengyel tőzsdeindex ugyanannyit zuhant, mint a miénk (20 százalék), és nekik éppoly drága, ha nem drágább lett a svájci frank (700 ezer frankhiteles háztartással), mint nekünk.

Miért is? Az agyamban motoszkál egy londoni bróker bonmot-ja: a pénzügyi befektetők laptopjának billentyűzetén Budapestet, Varsót és Prágát ugyanannak a gombnak a lenyomásával „mozgatják”. Ha itt vesznek, ott is, ha itt eladnak, ott is. Hogy miért, arra nincs magyarázat. Nincs reálfolyamat, ami ezt indokolná. Odáig még rendben van, hogy ha egy ország GDP-je zuhan, akkor a részvényei is gyanúsak legalábbis, de hogy jönnek ide a lengyelek?

Hát úgy, hogy ha a pénzpiacokon eladási hullám van – mondjuk, mert mindenki fél, hogy Spanyolország és Olaszország csődbe jut, Amerika államadósságát meg tovább értékelik lefelé –, akkor mindenki elad, mint az eszeveszett és senkit sem kímél. Az „eladási hullám” a lengyel nyugdíjalapok vagyonából 800 milliárd, a magánbefektetők részvénytulajdonából 500 milliárd forintnak megfelelő zlotyt „borotvált” le – még a múlt szerdai „fekete nap” (újabb öt százalék) előtt.

Azóta volt némi javulás a tőzsdéken, de a piacok (az intézményi befektetők) annyira idegesek, hogy ha jön egy kicsi jó hír (az Európai Központi Bank végre olasz és spanyol államkötvényeket vesz), akkor hirtelen erőt vesz rajtuk a vásárlási ösztön; ha pedig egy kicsi rossz (a fogyasztói kereslet növekedésére nem lehet számítani), akkor meg eladnak, mint a bolond.

Mi valamennyien ki vagyunk szolgáltatva ebben a globalizált világban. Nincs menekvés. De nem csak nekünk nincs. A legnyilvánvalóbb példa az év első felében pompásan prosperáló német cégek (BASF, Volkswagen, BMW, Adidas...) tőzsdei sorsa. Magyarázza el bárki, hogy ezek a részvények miért kerültek be az eladási hullámba, amikor a német gazdaság jobb állapotban van, mint évek óta bármikor? Miért kell a Volkswagen elől menedéket keresni a svájci frankban?

Miért zuhant a magyar BUX és a lengyel WIG mellett a német DAX is? Hát a „köldökzsinór” miatt, ami Frankfurtot a Wall Streettel összeköti. Nincs olyan, hogy az egyik tőzsde föl, a másik lefelé megy. Csak együtt. Ez a globalizáció, a maga összes gyanakvásával, pánikba forduló hisztériájával, biztonságkeresésével, holott mindez a mi őrült világunkban általában úgy hatalmasodik el, hogy azon csak a világgazdaság veszít. Lengyelek, magyarok úgy buknak, hogy szinte semmi közük a körülöttük zajló dolgokhoz.