Az MTA GYEP (Gyermekszegénység Elleni Program) Iroda dokumentuma (A munkaerő-felmérés 15 évének tanulságai a gyermekes családok szempontjából) elkeserítő, de perdöntő adatokat ismertet. Magyarországon hárommillió-ötszázezren élnek a létminimum alatt. Közülük egymillió-kétszázezer a mélyszegénység kilátástalan világában vegetál. Ebből 140 ezer a pályakezdő vagy a munkaügyi központok által többszörösen átképzett regisztrált munkanélküli, 295 ezer a tartósan munkanélküli. Az ország 47 leghátrányosabb helyzetű (LHH) kistérségének 1024 településén tengődik az érintett társadalmi csoport 68,5 százaléka. A statisztika rideg adatai 130-140 ezer gyerekes családot takarnak. Magyarországon – európai összehasonlításban – sok a kereső nélküli háztartás. Az ilyen háztartásokban élő gyermekek aránya az elmúlt tizenöt évben 14 százalékról 17 százalékra nőtt. Hat gyerekből egy nem lát maga körül aktív keresőt. 22 százalékról 28-ra nőtt a sokgyerekes háztartásban élő gyermekek aránya. Köztudott, hogy a gyermekszám az egyik legerősebb tényező, mely szegénységhez vezet, vagy azt konzerválja. 2001 óta a hátrányos helyzetű (HH), a halmozottan hátrányos helyzetű (HHH), a kisebbségi nevelést igénylő (KNI), a beilleszkedési, tanulási, magatartási zavarral küszködő (BTM) és a sajátos nevelési igényű (SNI) gyermekek közel egyharmada nagycsaládokban élt. A növekvő munkanélküliség a nagycsaládos anyákat az átlagnál jobban sújtja. 55 százalékról 49-re esett vissza azon gyermekek aránya, akiknek az anyja foglalkoztatott. A nem kereső anyák gyerekei közül a korábbi 34 százalék helyett 42 százalék él nagycsaládban. Az LHH kistérségekben a három és több gyermekes anyák közül 13 százalékra zuhant a foglalkoztatottak aránya.

A magyar közoktatási rendszer nem befogadó. A befogadó pedagógiai kultúra lényege a gyermekközpontúság, melynek jegyében partnernek tekintik a gyermeket közös problémáik megoldásában. A partnerség elve alapozza meg a gyermekközpontú közösségi nevelést. Ennek a pedagógiai kultúrának a magyar közoktatási rendszerben tizenöt éve se híre, se hamva. A kompetenciaelvű nevelési-oktatási elvárásoknak homlokegyenest ellentmond a fejkvóta szerinti működtetés. A pedagógiában kompetencián azon ismeretek, képességek, magatartási és viselkedésjegyek összességét értik, melyek által a személyiség képes lesz egy adott feladat eredményes teljesítésére. A személyiségfejlesztés mottója:hozzád szabom, amit várok tőled – ez a differenciálás –, és lehetővé teszem a beilleszkedésedet a sajátosságaidnak megfelelő módon – ez az integrálás. Az SNI-gyermekek más bánásmódot igényelnek, mint társaik. Az SNI-fejlesztés a közösségi nevelésen alapuló integráció. A pedagógustársadalom azonban önmagát ejtette csapdába, amikor el kezdett vadászni az „SNI-gyerekekre”, illetve az Európai Unió által preferált, igen magas fejkvótájukra. Az egzisztenciális kényszerek zsákutcába vezettek: a zsúfolt iskolákban fizikai képtelenség a kompetenciaelvű pedagógiai munka. A fenntartó anyagi érdekei a szakmai és társadalmi érdekek fölé kerekedtek: sok helyen az SNI-gyerekek fejkvótájából finanszírozzák az önkormányzatok oktatási intézményeik működtetését, ezért az iskolák egyre több hátrányos helyzetű tanulót nyilvánítanak SNI-ssé. Csakhogy az SNI-gyerekek közösségi nevelésére az alapfokú oktatásban részt vevő pedagógustársadalom szakmailag nincs felkészítve, a gyógypedagógus törvény által előírt alkalmazását pedig elutasítják!

A közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény hatálybalépése óta egyre nagyobb létszámban kerülnek a fent említett besorolási kategóriákba a kisebbségi szubkultúrából érkező gyermekek – és sajnos benne is ragadnak. Ennek két oka van. 1. A mélyszegénységben élő és tanulatlan szülők gyermekeit könnyebb besorolni, s a legkisebb ellenállás irányába mozdul a rendszer. 2. Valamiféle kasztrendszerként értelmezik a besorolási kategóriákat, amivel ellenkező hatást érnek el: nem felzárkóztatnak, hanem szegregálnak!

Mindezen tényezők következtében az „SNI-gyerek” helyzete egyre kilátástalanabb: a gyerek csak mennyiségileg számít, tényleges társadalmi-gazdasági integrációja nem. Az „SNI-emberre” rákerül a stigma: gyermekként a közoktatási rendszer szégyenévé, felnőttként tökéletesen piacképtelenné válik. Nagyon sokan vannak, akiknek a sorsa már születésük előtt eldől: szegénységben és elutasítottságban fogják leélni a többiekénél sokkal rövidebb életüket. Pedig legyen bármilyen a rendszer, nem lehet kidobni az ablakon azt a vágyat, hogy egyfajta társadalmi igazságosság érvényesüljön benne. Szemléletváltásra van tehát szükségünk, hogy a gyermekek pedagógiai nevelését ne úgy fogjuk fel, mint egy olyan futóversenyt, ahol a startbíró felszólítja a versenyzőket, hogy a szöges cipőben futók vigyázzanak a mezítlábasokra.

Magyarországon 1989 őszétől 1993 nyaráig közel másfél millió munkavállaló vesztette el a munkahelyét, és ez a munkavállalói létszám azóta is hiányzik az adó- és járulékfizetők köréből! Az ILO statisztikai adatai szerint munkanélkülinek minősül az, aki a megkérdezés hetében egyetlen órát sem dolgozott ellenérték fejében, és nincs olyan munkája, amelytől átmenetileg távol volt; továbbá a kikérdezést megelőzően négy héten át aktívan munkát keresett, és két héten belül képes lenne a munka felvételére. Az a kormányzati prognózis, miszerint a munkanélküliség 2011-ben csökkenni fog, ha beválik, sem azt jelenti majd, hogy a munkanélküli státusból kikerülők tömegesen találnak munkát, csupán azt, hogy a tartósan munkanélküliek tömegesen elveszítik munkanélküli státusukat.

A szerző szociológus