A hétvégén volt ötven éve, hogy építeni kezdték a berlini falat, ami huszonkét éve nem létezik. Fizikailag legalábbis. Évekbe, évtizedekbe telt, amíg a fejekben létezett válaszfalak is ledőltek, de mára úgy fest, Berlinben ez megtörtént. Ám a fal továbbra is jelkép: a megosztottság, a politikai önkény, a nyugati belenyugvás és a keleti cinizmus szimbóluma.

Bár Willy Brandt kancellár – aki a fal építésekor Nyugat-Berlin polgármestere volt – 1961-ben abban bízott, hogy hosszú távon nem lehet az embereket rabszolgaságra ítélni, a világ és a nyugatnémetek voltaképp belenyugodtak a létébe. A nyolcvanas években már turisták ácsorogtak a nyugati oldalon és kukkoltak át a legkevésbé vidám barakkba. Nekik turistalátványosság volt, ami a keletieknek mindennapi valóság.

Az NDK-s vezetés azzal a példátlan cinizmussal magyarázta a fal építését, hogy azzal saját állampolgárait védi az imperialista mételytől. Arra már nem tudtak, nem is próbáltak választ adni, hogy a hatékony védelemhez az is hozzátartozik-e, hogy az állampolgárokat – nyilván saját érdekükben – legéppisztolyozzák a határsávban. Mégis a keletnémetek voltak azok, akik kezükbe vették a sorsukat és (némi magyar segítséggel) egy novemberi éjszakán lebontották a falat.

Christian Wulff német államfő a szombati megemlékezésen maga is sietve hangsúlyozta: a fal nem leomlott, azt lebontották. A kérdés mostanság inkább az, hogy mit is kezdjen Berlin a történelmével? Egyelőre egyetlen magánmúzeum foglalkozik a fallal. A Bernauer strassei eredeti, hátborzongató formájában megőrzött, szögesdróttal, őrtornyokkal együtt fennmaradt szakasz inkább a tudományos érdeklődést elégíti ki.

A Berlint elözönlő turisták (tavaly London és Párizs után már a német volt a legnépszerűbb európai főváros) hiába keresik a történelmi nyomokat. A helyiek érthetően viszolyognak attól, hogy ismét szembetalálják magukat a múlt e sötét árnyával.

Építenek helyettük mások falakat – Közép-Európában az utóbbi években Csehországban, Szlovákiában és Romániában is volt példa arra, hogy több méter magas betoncsíkkal igyekeztek elválasztani jobb és kevésbé jó lakónegyedeket. Jobbára romák lakta városrészeket persze. Csoda, hogy nálunk még ezzel az ötlettel senki sem hozakodott elő. Romániában még a Walter Ulbricht-féle ideológiát is felhasználták: valójában a bent levőket védik a kintiektől. Pedig tudhatnánk, és a berlini példa is ezt bizonyítja: egy civilizált világban a falak semmit sem oldanak meg, a karanténba zártak előbb-utóbb kitörnek.