Podolák írásából olyan párt képe rajzolódik elénk, amely 2002 és 2010 között a zöldenergia-forradalom zászlóvivője volt. Mi most azoknak kívánunk segíteni, akik nem a politikus zöldbe öltöztetett emlékeire, hanem a valóságra kíváncsiak.

Magyarország pozíciója a megújulóenergia-források hasznosításában az MSZP kormányzásának évei alatt semmit sem változott: 2010-ben ugyanúgy az európai sereghajtók közé tartoztunk,mint 2002-ben.Amegújuló forrásokból származó energia mennyisége, aránya nőtt ugyan, ám ennek szinte egyedüli oka (a szigorodó kén-dioxid-határérték miatt) a széntüzeléssel kényszerűségből felhagyó szenes erőművek fatüzelésre történt – környezetileg erősen vitatható – átállítása volt. Nem történt változás az ország egyoldalú gáz- és atomenergia-függésében sem, amin aligha csodálkozhatunk egy olyan kormánypárt esetében, amelynek parlamenti képviselői között az orosz–ukrán gázimportban érdekelt nagyvállalkozók ültek, és amely előszeretettel használta kádertemetőként és -keltetőként az energiaipar állami kézben lévő mamutcégeit.

Az MSZP vezényletével (és a Fidesz közreműködésével) vált a KÁT-rendszer – az eredeti célt, a zöldenergia-termelés támogatását sutba dobva – a legnagyobb lobbierejű fosszilis erőművek és fűtőművek házi kasszájává. De – Podolák érvelésével szemben – nem azért, hogy az energiaipar munkahelyei megmaradjanak. A valódi cél a KÁT-tal elérhető extraprofit szétterítése volt egy jól körülhatárolható vállalati és tulajdonosi körben. (2010 elején a Magyar Energia Hivatal vezetői nyilvános konferencián hozták fel a 2009-es KÁT-paktumot az instabil szabályozás példájaként, kiemelve, hogy „az elfogadott törvény olyan módon szabályozta újra egyes megújulók kötelező átvételi időszakának megállapítását, melynek közgazdasági indokoltsága nem támasztható alá”.) Ha Podolák György valóban a munkahelyekért aggódna, biztosan feltűnnének neki azok az európai statisztikák, amelyek szerint a megújulóenergia-ipar fajlagos munkahelyteremtő hatása legalább háromszorosa a „hagyományos” energiaszektorénak.

Szintén az MSZP és a Fidesz összefogásának gyümölcse a villamosenergia-rendszerben a rendszerirányítást, a hálózatok tulajdonjogát és az energiatermelő kapacitás jelentős részét egyetlen kézben, az állami tulajdonú MVM-nél koncentráló szabályozás, amivel a zöldenergiaipart hosszú időre a partvonalon kívülre szorították. Ez a konglomerátum a saját kénye-kedve szerint enged (vagy nem enged) más termelőket hozzáférni a hálózathoz, és bárkit kiszoríthat – mint a hazai szélenergia-szektor vergődése mutatja: ki is szorít – a piacról.

Az MSZP-nek és a Fidesznek köszönhetjük azt is, hogy a parlament negyedórányi „vita” után döntött a következő 30–50 év legfontosabb energiapolitikai dilemmáiról, szabad utat adva a paksi atomerőmű-bővítésnek. A választókat teljes mértékben kihagyták egy legalább három-négyezermilliárd forint értékű, csak államilag garantált hitelből finanszírozható, nemzet- és környezetbiztonsági aggályokat is felvető kérdés eldöntéséből. A két új blokk a következő évtizedekben elszívja a levegőt a megújulós fejlesztések elől, az utóbbiak előtt de facto becsukja a kaput. Ha az MSZP-n múlik, Magyarország a következő évtizedekben is az atom-, a szén- és a gázerőművek országa lesz. A szocialisták olyan szoros szálakkal kötődnek a régi energiaiparhoz, hogy ez a kötelék a párt napi politikai szempontjait is képes felülírni. Az „eredmény” magáért beszél: Európa egyik legmagasabb költséggel dolgozó, legkevésbé egészséges összetételű, az importforrásoknak legkiszolgáltatottabb energiaszektora a miénk.

A szerző országgyűlési képviselő (LMP)