Vasalt inget viselő, ötven körüli, ápolt ember. Amikor bemutatkozom neki, éppen zsebrádión hallgatja a híreket. Nevetve mondja, hogy ő nincs benne a hírekben, miért is lenne benne, voltaképpen csak az életéről és a haláláról van szó. Mondom neki, hogy ne hibáztassa az újságírókat, néha napokig harsognak jelentéktelen dolgokról, máskor meg nem rezonálnak semmire, ami fontos. Majd azt mondja, hogy el van keseredve, az éhségsztrájk az utolsó reménye, hogy fölfigyeljenek rá. Előző munkahelyén embertelenül bántak vele, nem fizették ki a jogos járandóságát, hetek óta nincs pénze. A kutyájának se tud enni adni. Hogy hívják a kutyát, kérdezem, mire azt mondja: Hubertusz. Majd legyint: rossz idők járnak a kutyára is, igazából ő is éhségsztrájkol, mert neki sincs mit ennie.

Azon tűnődöm, hogyan lehetne ezen az emberen és a kutyáján segíteni. Leülök mellé a padra, törölgetem a homlokom, s kérdezem tőle, hogy ha már nem eszik, legalább iszik-e. Azt válaszolja, hogy vizet szokott húzni a közkútból, különben nem bírná.

– Akkor jó – válaszolom –, van a kocsimban ásványvíz, mindjárt hozok.

Nyúlok a zsebembe a slusszkulcsért, és megáll bennem az ütő.

A slusszkulcs sehol.

– Úristen! – kiáltok föl, mire az éhségsztrájkoló riadtan rezzen össze:

– Mi a baj? – kérdezi.

– Bent hagytam a slusszkulcsot a kocsiban!

– Jézus Mária! – kiáltja, és elfehéredik.

– Hogy megyek haza, ha nem tudom kinyitni az ajtót? – kérdezem, s idegesen fölpattanok a padról.

– Most mi lesz? – vakargatja a fejét tanácstalanul.

– Nem tudom – motyogom. Összeroskadva ülök vissza mellé a padra. Itt vagyok a világ végén. A pótkulcs otthon. Valahogy haza kéne jutni. De addig itt kellene hagyni a kocsit. Jaj. Ülünk a padon szótlanul, majd azt mondja az ember:

– Nekem van egy karosszériás haverom, aki esetleg tudna segíteni.

– Komolyan? – nézek rá.

– Persze, ha gondolja, szólhatok neki. Csak nincs egységem a mobilomon, jobb lenne, ha maga hívná föl, megadom a számot – mondja.

– Ez jó ötlet, nagyon köszönöm –mondom, s nyúlok bele az oldaltáskámba a mobilomért.

S mi kerül a kezembe?

A slusszkulcs. Véletlenül nem a zsebembe raktam, ahová szoktam, hanem az övtáskámba.

– Megvan a kulcs! – rikoltom. S elő is kapom, mutatom neki.

Erre a tenyerébe temeti az arcát, s megcsóválja a fejét.

– Hú, de jó! Kezdtem megijedni –nyögi.

Megnyugodva üldögélünk tovább. Kérdem tőle, mivel tudnám meghálálni a jóságát.

– Enni ugye nem eszem – mondja tétovázva –, de azért... Víz helyett egy kis rostos lének örülnék.

– Jó, mindjárt hozok – mondom. Aztán jegyzetelek még kicsit. Firkálgatok ezt-azt életről, halálról és éhségsztrájkról. Fölírom magamnak azt is, hogy Hubertusznak hívják az éhező kutyát. Ez valamiért fontosnak tűnik.