Jó negyedszázaddal később újabb iszonyatos éhínség sújtja Kelet-Afrikát, főleg Szomáliát. Az ENSZ által publikált adatok megdöbbentőek: a kilencmilliósra becsült lakosság legalább negyven százalékát érinti az elmúlt hat évtized legnagyobb éhínsége. A világszervezet minimum 600 ezerre teszi a vészesen alultáplált, lényegében a halál küszöbén „imbolygó” gyermekek számát.

Szomália esetében a lassú, kegyetlen halált nem lehet csak a szárazságra fogni. Arra sem, hogy az élelmiszerek ugrásszerű áremelkedése nyomán a fejlett világ a korábbinál jóval szűkmarkúbban adakozik. S Nyugaton fontosabb dollár- és euró-tízmilliárdokat a bankok megmentésére, mintsem szerencsétlen afrikaiak táplálására költeni – állítják globalizációkritikus értelmiségiek, köztük a svájci Jean Ziegler.

A kedvezőtlen éghajlati és piaci viszonyok tragikus egybeesése mellett van egy harmadik tényező is. Szomália „failed state”, azaz bukott állam. Az ország két évtizede képtelen kikecmeregni a polgárháborúból, a központi kormányzat még a fővárost, Mogadishut sem tudja ellenőrzése alatt tartani. A hatalom fegyveres klánok és milíciák között oszlik meg. Az éhínség sújtotta területekre a legerősebb „magánhadsereget” fenntartó iszlamista al-Shabab pedig nem engedi be a nemzetközi segélyszállítmányokat. – A hatalom birtokosai tudatosan olyan döntéseket hoznak, hogy minél több embertől vonják meg az élelmet és minél kevesebben jussanak élelmiszersegélyhez – véli a Foreign Policy című szaklapban megjelent cikkében Charles Kenny közgazdász.

Kennyhez hasonlóan sokan úgy gondolják, amit az al-Kaidával szövetséges iszlamisták Szomáliában művelnek, az tulajdonképpen emberiség elleni bűncselekmény. Népirtás. Az al-Shabab vezetőinek Hágában, a Nemzetközi Büntetőbíróság (ICC) előtt lenne a helyük.

A valóság azonban az, hogy a Szomáliában önmagát már egyszer súlyosan megégető Egyesült Államok is inkább egyezkedni próbál a milíciával. Pedig a 2005-ben, New Yorkban rendezett világ-csúcstalálkozón a nemzetközi közösség elfogadta, 2009-ben pedig ENSZ-határozatba is foglalta, hogy a szuverenitás nemcsak privilégium, hanem felelősség is. Felelősség megelőzni és véget vetni olyan főbűnöknek, mint a népirtás, a háborús és az emberiség elleni bűncselekmények, illetve az etnikai tisztogatás.

A Kadhafi-rezsim ellen az ENSZ és a NATO az angolul Responsibility To Protectnek hívott elv alapján lép fel katonailag. Szomália esetében a katonai eszközökkel támogatott humanitárius beavatkozás elkerülhetetlennek tűnik. Még akkor is, ha a nyugati államok, élükön Amerikával nem akarnak újabb háborúba keveredni egy iszlám országgal. A megoldást nem könnyíti meg, hogy az iszlám országok sem tülekednek, hogy segítsenek szomáliai hittársaikon. Így tetszik, nem tetszik: a Nyugatra, benne az Európai Unióra és értelemszerűen Magyarországra vár a cselekvés felelőssége.