Nem bizony, mert nem tehette! Ahol van, lehet, létezik „érdekegyesítés”, azaz kooperáció és kompromisszum, minek törne ki forradalom (ami mindig erőszakosan szakít a régi rendszer minden lényeges elemével). Ha lett volna a reformkorban normális kooperáció, azaz párbeszéd az ellenérdekű felek közt, akkor – de csakis akkor – lehetett volna nálunk is kiegyezéses, vértelen, azaz angol szóhasználattal „dicsőséges” polgári forradalom, mint Nagy-Britanniában az 1689-es Jognyilatkozattal. Ott ez a fajta polgári demokrácia, az alkotmányos királyság mai napig is eredményesen működik. Nálunk a hasonló államforma, amely az Osztrák–Magyar Monarchia néven egy emberöltőn át a polgári fejlődés igazi mintája volt és a köznyelv is „boldog békeidők” néven tartja számon, az első világháborúba, vereségbe, a trianoni békébe torkollott. Talán ezért is lett pozitív hagyománnyá a népi történelemértelmezésekben Kossuth, a forradalom, a köztársaság.

Mindennek következménye, hogy nálunk a konfrontáció volt népszerűbb, tovább élt a hőskultusz és az ellenségkereső mentalitás. Jellemző, hogy a forradalmak hamis, pozitív mítosza miatt a győzelmén ujjongó mai miniszterelnök is odanyilatkozott, hogy „fülkeforradalom” a kétharmados választási győzelem. (?) Mert nem megvitatni akart, netán meggyőzni versenytársait valamiről, hanem vetélytársait kiszorítani a politikai arénából. Véletlen vagy tudatos fogalmi tévesztése egy világlátást leplezett le: a kiegyezéses viták kultúrája helyett a ki kit győz le szokásjogon alapuló hatalmát. A nyugati európai modell helyett egy keleti európai modellt, az erőszakkultuszt preferálta e kijelentéssel!

Az idei május elsején minden ránk szakadt, nem csak a majálist elmosó, „aranyat érő” májusi eső. Mindenki érzi, hogy valami végleg elmúlt, vissza hozhatatlanul. Talán csak az illúzióink – de az is lehet, hogy a szabadságunk, valamint a jóléti piacgazdaságba, az „európaiságba”, a köztársaságunk fejlődésébe vetett hitünk múlt el. A városligetimajálison – ahol talán végre nem az lett volna a nagy hír, ki a baloldali pártszónok, hanem az, hogy a tudós által is hőn óhajtott civilek és szakszervezetiek összefogása létrejöjjön – csak szomorú embereket láttam. T. G. M. azt írja, a civilek és szakszervezetek összefogása teremthet esélyt arra, hogy ne „véres szélsőjobburalom” következzen a konzervatív autokrácia – ha jól értettem, a mai kormánypártokat véli konzervatívnak – hatalomgyakorlása után... Elgondolkodtató prófécia!

Hisz nálunk a dolgozók alig 15%-a szakszervezeti tag csupán – ha hinni lehet a közmédia krónikájának! És hányféle szakszervezet osztja meg azokat is, akik még nem léptek ki belőle! Ezért – a baloldal szétforgácsoltsága miatt – is engedheti meg magának a két kormánypárt, hogy miközben ócsárol mindent, ami liberális demokráciára emlékeztet – még az Európai Uniót is –, aközben igyekszik minél több hasznot húzni a multikulturális munka világából. Nemcsak a különadókból, hanem abból is, hogy a szavazókat könnyű megtéveszteni tőkeellenes,külföldellenesbeszéddel. A globális gazdaság ellen bárki fellázítható, akinek rosszul megy sora.

Ha mindenki „esztergomi” lenne, miként Tétényi Éva „bonmot”-ja jósolta nekünk, akkor lehetne bízni a jogállam demokratikus visszaállításában. Félő azonban, hogy ennél is nagyobb a baj. Az, ahogyan a kormány hagyta hetek óta a gyöngyöspatai eseményeket eszkalálódni – annak reményében, hogy ha a provokáció miatt elszabadulnak az indulatok, a szégyent és gyalázatot rá lehessen tolni az ellenzéki pártokra (jól bevált gyakorlata szerint), más veszélyt mutat fel. Azt mutatja, hogy a honi választópolgárok, akik már valamennyi „rendszerváltó” parlamenti pártnak bizalmat szavaztak a húsz év alatt, és meg kellett ezt bánják, mert gond jaikkal sem a bal-, sem a jobboldali kormányok nem foglalkoztak érdemben, most a parlamenten kívüli „erőktől” várnak megoldást. Vagyis a forradalmi erőszak hívei napról napra szaporodóban vannak. Miközben a politikai elit rögeszmésen egymást hajszolja a fejetlenségbe, a lakosság megpróbált túlélni mindent. Igen, rokkantnyugdíjba menekült a gyárak bezárásakor, igen, adót csaltak a kényszer-kisvállalkozók, és igen, hízelgett a mindenkori kormányoknak a kiszolgáltatott, pályázatokból vegetáló értelmiségi elit. Eközben az egész társadalom elveszítette előbb csak az önbecsülését, mára már a gyermekei jövőjét is.

A társadalomnak immár nincs többé veszítenivalója, és ez nagyon veszélyes! Ez a hatalmas vesztes sereg már nem bízik a jogállami igazságokban, megváltóra vár és bűnbakokat keres. Ezért gondolom, hogy nem esztergomi, hanem gyöngyöspatai polgárok vagyunk mindannyian, akiket „fortélyos félelem igazgat, s nem csalóka remény”.

A szerző történész, címzetes egyetemi tanár