A tegnap megjelent munkaerő-piaci adat még a Brüsszelben tartózkodó Orbán Viktort is arra sarkallta, hogy örömét fejezze ki a „biztatóan alakuló” foglalkoztatási helyzet miatt. A nemzetgazdasági tárca sem szalasztotta el a pillanat nyújtotta lehetőséget, hogy a köz tudomására hozza, 18 ezer fővel nőtt a Magyarországon (valójában a versenyszférában) alkalmazásban állók száma egy év alatt. A növekedés motorjaként a feldolgozóipart jelölték meg.

Mindkét nyilatkozat a Fidesz-kormány érdemének tulajdonítja a munkahelyek számának növekedését. Az önmagukkal szembeni elfogultság soha nem állt távol tőlük, de most számokról, nem karakterhibákról kell szólnunk. A KSH statisztikája arról árulkodik ugyanis, hogy a „munkaalapú gazdaság” felé vezető út hosszabb lesz, mint ahogy Orbánék kijelölték. Nem csak arról van szó, hogy létrejöhet-e 2015-re 400 ezer új munkahely vagy tíz év alatt egymillió. Sokkal inkább arról, hogy az év első három hónapjának folyamatai nem pontosan azt tükrözik, mint amit kiolvas belőlük a kormány. A részletes adatok szerint ugyanis a feldolgozóiparon belül korántsem az Orbánék által manapság többre tartott, fizikai munkavégzést igénylő új állások domináltak: nem egy részterületen – például a gépek gyártásánál – a szellemi foglalkoztatás produkálta a nagyobb ütemű bővülést.

Nem állítom, hogy ez gyökeresen ellentmond a kormány propagandájának. Valóban megmoccant a munkaerőpiac. Létrejöttek új gyártóegységek, az autóipari beruházások pedig már ott tartanak, hogy intenzíven toborozzák a dolgozókat. Első körben az irányítási szinteket kell kialakítani, ezért van az, hogy a feldolgozóiparban ma még inkább a szellemi tevékenységet végzőket keresik. Ám ne feledjük: egy év alatt 18 ezer új munkahelyet sikerült elérni, vagyis a 2015-ig hátralévő négy évben kellene még 382 ezret.

A növekedés ténye ezzel együtt vitathatatlan, de hogy ebben kizárólag az Orbán-kormánynak lenne érdeme, az tévedés. A most termőre forduló beruházások jó részéről nem egy-két hónapja születtek meg a döntések, azok előkészítése időigényes feladat, bőven visszanyúlik az előző ciklusba. Ami Orbánékon múlik, hogy megmarad-e a lendület: jó viszonyt kell ápolniuk a magyar gyárakban készült félkész és késztermékek legnagyobb felvevőpiacainak kormányaival, köztük is elsősorban a némettel. Nem szolgai módon, hanem partnerként.

Ahhoz pedig, hogy a lábunkat tényleg meg tudjuk vetni a világ piacain, két-három magyar márkát kellene kifejleszteni és bevezetni, amely – mint egy jó reklám vagy országimázs – közismerté teszi a „magyar” nevetmint termékbrandet. Valahogy úgy, ahogy a Nokiával sikerült Finnországot feltenni a világtérképre. A legutolsó ilyen esélyünk a Rubik-kocka volt, azt elszalasztottuk. Hogy még egyszer ne essünk bele ebbe a csapdába, az erőforrásokat kell minél hatékonyabban felhasználni. Pénz és innovációs műhelyek nélkül a félkész termékek gyártói maradunk. És akkor marad a 18 ezer megünneplése.