Az alaptörvény megszüntette a szociális jogállam – a liberális kapitalizmus kíméletes európai változata – összes garanciáit; az „egyenlő munkáért egyenlő bér” elvnek, a társadalombiztosítás fogalmának, az egészséghez fűződő jogoknak, az ökológiai jogoknak a kiiktatásával, az alapjogok föltétlenségének megszüntetésével, a szociális juttatások munkateszthez kapcsolásával, az állami gondoskodás kötelezettségének eltörlésével, az egykulcsos adó alaptörvénybe írásával pedig az egyenlőség alkotmányos alapelvét döntötte meg. A konvergenciaprogram felé vezető úton a rokkantnyugdíjak megtámadásával, az adójóváírás „kivezetésével”, az iskolaköteles kor leszállításával, az egyetemisták létszámának tervezett csökkentésével, a közszolgálatban dolgozók elbocsátásával és jogfosztásával, a segélyek értékcsökkentésével és a jogosultságok megnehezítésével frontális támadást intézett a magyar nép kétharmada ellen.

A médiatörvény, közelebbről a közszolgálati médiák átalakítása sikeres. A közvélemény alig értesül a kormányzat vitathatóbb lépéseiről; a kormányintézkedések bírálata vagy idegenszívű összeesküvésnek tetszik, vagy nem látszik és nem hallatszik. A közvélemény zöme a tévéhíradóból, a Kossuth rádióból, a megyei lapokból és az ingyenes helyi orgánumokból szerzi be politikai információit, azaz igencsak keveset tudhat.

A magyarországi jobboldal nem propagálja, nem dicséri, hanem titkolja – méghozzá nagyon eredményesen – a kormányzat tetteit. A kormánypropaganda a létező és az elképzelt ellenzék éles elmarasztalásában merül ki. A külföldi bírálatok – amelyeket a jobboldal bő terjedelemben ismertet – csakugyan furcsának tűnnek föl, hiszen olyasmit kárhoztatnak, amiről a magyarországi közönség nagy része alig sejthet valamit. A látszat azt mutatja, hogy a külföld igazságtalan „velünk”.

A kormányzat bírálatának fő iránya (kimondva vagy kimondatlanul) liberális. A liberális kritika nagyon magas intellektuális színvonalon, fáradhatatlanul, bátran és részletesen elemezte a szabadelvű és demokratikus alkotmányosság összeomlasztásának stációit. Adós maradt azonban néhány összefüggés megértetésével.

Mindenekelőtt avval, hogy a „gondoskodó”, vagyis a szociális állam leépítését – amelyet hallgatólagosan elfogad – elmulasztotta oksági kapcsolatba hozni a szabadelvű, joguralmi és jogállami garanciák szétzúzásával. A kis terjedelmű állam újkonzervatív, neoliberális tanát nem csak a magyarországi és nem is csak a jobboldali kormányzat és ideológusai egészítik ki az állam elnyomó, represszív funkcióinak megerősítésével. A 2010 előtti magyarországi kormányok – amelyek elkezdték a szociális leépítést pl. a nyugdíjak, a közalkalmazotti fizetések csökkentésével és a „munkateszt” alkalmazásával, amelyet alkalmam volt annak idején élesen bírálni – „csak” közigazgatási, költségvetési húzásokkal rombolták a szociális államot, mintegy „visszavonásig”, a brutalitás is adminisztratív, rendőri jellegű volt, nem pedig alapjogi. Ez nem lényegi, hanem fokozati különbség csupán. Mrs. Thatcher is rárontott a brit demokráciára, és Tony Blair is folytatta az „alsóbb néposztályok” és a lázadozó ifjúság ellen „kiélesített” rendőrállami akciósorozatot.

Minél kevésbé képes (vagy hajlandó) a polgári állam a stabilitást és a társadalmi kohéziót újraelosztással – a szegények és a kockázatos helyze tűek javára fordított „szociális transzferekkel”

– fönntartani, annál nagyobb szüksége van rá, hogy a büntető hatalmat, a büntetőjogot tágítsa és súlyosbítsa, s annál nagyobb szüksége van arra is, hogy a fokozódó egyenlőtlenséggel veszélyeztetett társadalmi összhangot világnézeti átalakítással és mozgósítással próbálja megőrizni vagy létrehozni.

A „három csapás”, a jelentéktelen szabálysértések bűncselekménnyé nyilvánítása, a büntethetőség korhatárának leszállítása, a tényleges életfogytiglan alkotmányba illesztése stb. elkerülhetetlenné tette a bírói hatalmi ág autonómiájának korlátozását; az idősebb bírák ugyancsak alkotmányosan megkövetelt, tömeges nyugdíjazása pedig abban a reményben fogant, hogy a fi atalabb évjáratok konzervatívabb beállítottsága majd meghozza az elvárt szigorúbb ítéleteket. A szociális bajokat (amelyek egyben kulturális és morális bajok) a jobboldal nálunk és világszerte fegyházzal óhajtja kúrálni. A fönnálló intézményekhez még úgy-ahogy kapcsolódó, a rendszert alapjában nem ellenző populációk mozgósítását nálunk és világszerte egyaránt az etnicizmussal és rasszizmussal, illetve a régi típusú nacionalizmus itt-ott még föllelhető maradványaival mozgósítják, próbálják – ki tudja, meddig – lojalitásra bírni. A társadalmi ellentétektől, társadalmi igazságtalanságtól és egyenlőtlenségtől szétszabdalt, politikailag szétforgácsolt és passzív elégedetlenségre hajlamos néppel csak úgy lehet (ha lehet) elfogadtatni valaminő közös „mi” föltevését vagy fikcióját, hogy közszemlére teszik állítólagos ellenségeit: az etnikai kisebbségeket, az értelmiséget, a „kommunistákat” és „a külföldet”.

Magyarország alaptörvénye jellegzetes válságtermék.

A világválság egyrészt klasszikus túltermelési és túlakkumulációs válság, másrészt technikai, foglalkoztatási, civilizációs, demográfiai és életformaválság. Ezeket az összekapcsolódó problémákat a baloldal világszerte külön-külön gondolja át: sőt, az egyes problématípusok leküzdésére külön, egymással vetélkedő mozgalmak keletkeznek. Ez rendkívüli mértékben megnehezíti az egyre represszívebb, egyre igazságtalanabb, egyre kevésbé liberális, egyre kevésbé demokratikus tőkés államrendszerek kritikáját és reformját.

Nálunk sincs ez másképpen. Az újraelosztás irányának és terjedelmének változása – a növekvő szegénység egyik fő oka – egyidejű a biopolitikai konfliktusok éleződésével: nemzedéki (nyugdíjak elleni támadás, családtámogatások átalakítása), faji-etnikai (cigánykérdés), egészségi (kórházválság, orvosemigráció, hálapénz, rokkantnyugdíjak korlátozása, gyógyszerdrágítás), ökológiai (levegőszennyezéstől a túlvegyszerezésig, a hulladékkrízistől az ipari katasztrófákig), demográfiai (lakosságcsökkenés, a roma gyerekek arányszámának növekedése, a közelgő elvándorlás és bevándorlás), szexuális (állami homofóbia), lakhatási (adósválság, kilakoltatások, a hajléktalanság büntetése) konfliktusok tornyozódnak egymásra. Ehhez csatlakozik a nemzeti kultúra haláltusája, amelynek főbb jelei: az eddig is diszkriminatív oktatás további szűkítése, a tudomány és a művészetek finanszírozásának csökkentése, az értelmiség és intézményei elleni támadás (forrásmegvonás, intézmények bezárása, világnézeti indítékú személycserék, az autonómia korlátozása vagy megszüntetése, az ideológiai és lejárató kampányok).

Luc Boltanski és Eve Chiapello híres könyvében (a kapitalizmus új szelleméről) az immár háromszáz esztendős kapitalizmuskritika négy fő aspektusát így írja le, némileg egyszerűsítve: (a) A kapitalizmus a dolgok, emberek és érzések hiányzó autentikusságának (hitelességének) forrása. (b) A kapitalizmus az elnyomás, kontroll és fegyelem forrása, megsebzi a szabadságot, az autonómiát és a kreativitást. (c) A kapitalizmus a szegénység és az egyenlőtlenség forrása. (d) Mivel a kapitalizmus előmozdítja az önzést, szétrombolja a szolidaritást, a társadalmi összetartozást. A szerzők szerint (ezt másutt Alex Demirovic bírálja) a kapitalizmus hagyományos kritikájának mind a négy mozzanata legutoljára 1968-ban egyesült rövid időre; ebből a négyből az 1968 utáni új baloldal számára csak az első kettő – (a) és (b) –maradt meg.

Így vált lehetségessé az új baloldal átmenete az emberi jogi és ökológiai reformizmushoz, végső szakítása a szociáldemokráciával és a posztsztálinista („kommunista”) pártokkal és a szakszervezetekkel, továbbá az újraelosztó, egalitárius retorikával a hetvenes években, összefonódása a hidegháborús (azaz szovjetellenes és kommunistaellenes) liberalizmussal.

A hagyományos (újraelosztó, egyenlősítő, államközpontú) baloldal összeomlása jelentéktelenné tette magát a politikai szembenállást a régi és az új baloldal között, az alapprobléma azonban nem változott: a kapitalizmus elnyomó, hierarchikus (az egyenlőtlenséget „természetessé” alakító), biopolitikailag represszív, kulturálisan egyneműsítő, konformizáló (stb.) vonatkozásainak a közös, emancipatorikus (azaz fölszabadító) elméleti-kritikai szintézise és a leküzdésükre irányuló közös politikai akció teljességgel hiányzik.

A liberális jogállam (ezt hívják Magyarországon – tévesen – demokráciának) szétzúzása látszólag nem érinti a népet, hiszen a képviseleti kormányzat, továbbá a végrehajtó hatalom, a fölső közigazgatás és a bírói kar zártsága és elkülönülése a politikai és bürokratikus elitek belső, céhes gondjának tünteti föl az egyensúly fölborítását a kormányzat és az új állampárt javára. A népellenes, antiszociális intézkedések törvénybe, sőt: alkotmányba iktatása – amely mindenfajta hatékony ellenállás, komolyabb vita nélkül, simán „ment át” a parlamenti gépezeten – azonban megmutatja, hogy ezek a romboló változtatások összefüggenek. A 2010 előtti szocialista-liberális kormánykoalíciók politikája, bár hasonló irányban mozgott, korántsem volt ennyire koherens, következetes és iromba.

A Nemzeti Együttműködés Rendszerének sokféle – egymásban nem bízó – ellenzékének számolnia kell vele, hogy az állammal egybeolvadt jobboldal (ezért nevezem új állampártnak, nem mintha sokban hasonlítana az MSZMP-hez; nem hasonlít) puszta választási veresége (ha ez egyáltalán lehetséges) szinte semmihez sem elegendő. A két demokratikusnak nevezett ellenzéki párt, illetve a Charta, a Milla, a 4K! és az értelmiség zöme természetesen még mindig liberális érvelést használ (nem rosszul) az új alaptörvénnyel és az új rendszerrel szemben.

Különös, de jellemző, hogy huszonkét év elteltévelmégmindig elsősorban Kis János és Tölgyessy Péter okfejtését kell tekintetbe vennünk.Hol vannak az új koponyák?

Ez az érvelés – kifinomultan, sokoldalúan – a status quo ante nevében szól. Márpedig az a meggyőződésem, hogy nincs visszaút az 1988/89 és a 2010 közötti rendszerhez, még ha a rendszer megtisztított, idealizált változatát tekintjük is, nem pedig a gyarló köznapi tapasztalatot. Amennyiben a széttartó ellenzéki erők nem látják be, hogy a kőbe vésett, igazságtalan adórendszer, a megszorítások és a leépítések miatt mind a dolgozók, mind a népjóléti rendszertől függők (s ez utóbbiak vannak többségben!) reáljövedelmének és szociális biztonságának süllyedése, a társadalmi igazságtalanság példátlan elharapózása összefügg az alapjogi garanciák fölfüggesztésével, akkor a magyar nép – joggal – közönyös lesz a közjogi küzdelmekkel szemben, ahogyan közönyös volt a szociáldemokrata munkásság kivételével a választójogi küzdelmekkel szemben a huszadik század elején. A szociáldemokrácia és a radikalizmus (az utóbbi még jobban, mert kitűzte a földreform és a nemzetiségi egyenjogúság követelését is) egy évszázaddal ezelőtt világosabban látott. Látta az alkotmányos és a szociális követelések összefüggését.

A jelenleg domináns liberális kritika nem ígéri meg – ami pedig elengedhetetlen – , hogymegszűnikmajd az eddigi politikai, közigazgatási, bírói és üzleti elitek korlátlan hatalma, és nem ígéri meg, hogy a nép tőketulajdon, politikai és kulturális befolyás nélküli többségének valóságos beleszólást enged a közügyekbe.

Sokadszorra ismétlemmeg a közhelyet: megosztott társadalomban, osztálytársadalomban az a kormányrendszer dolga, hogy a hátrányos helyze tűek beleegyezését megszerezze az uralkodó kisebbség hegemóniájához. Ezt a mai kormányok az egész világon a biopolitikai és az újraelosztási érdekmegoszlás kihasználásával érik el. Ameddig a munkások a munkanélküliek ellen uszíthatók, a fiatalok az öregek ellen, a fehérek a romák ellen, a férfiak a nők ellen, az egészségesek a betegek ellen, az „aktívak” a „segélyezettek” ellen, a „versenyszféra” dolgozói a közalkalmazottak ellen, a fogyasztók és utazók a sztrájkolók ellen, a heterók a melegek ellen (és így tovább), addig a pusztán részérdekeket képviselő vagy pusztán alapjogi garanciákat követelő ellenzékek ezt a sziklaszilárd, minden területre hihetetlen energiával behatoló új hatalmat nem tudják megingatni. Az érdekek és szükségletek szintézise, a népi részvétel kiszélesítése szükséges hozzá. Egy szóval: az egyenlőség politikája.

Orbán Viktornak igaza van abban, hogy a piaci kapitalizmust korlátozni kell, hogy a közjavakat a nép ellenőrzése alá kell helyezni. Jól érzi a nép vágyát az igazságosságra és a biztonságra, amely nem gúnyt, hanem főhajtást igényel. Orbán Viktor ezt sajnos nem mondja őszintén, intézkedései és törvényhozói, államalapítói aktusai éppen az ellenkezőjét sejtetik. Szavakban és gesztusokban elutasítja a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Bizottság esztelen gazdaságpolitikáját, de ténylegesen végrehajtja, mi több: eltúlozza a legelőnytelenebb vonásait. Az „adóverseny”, amelyhez ragaszkodik, alacsony adókat jelent a multinacionális vállalatoknak, és alacsony béreket a magyarországi dolgozóknak. Orbán Viktor „gazdasági patriotizmusa” is merő látszat.

A szabadságot csak az egyenlőség mentheti meg.

Egyetlen erő van ma, amely természetszerűleg ezen dolgozik – A SZAK-SZERVEZETEK. Nekik kulcsszerepük lehet a közeljövőben. Ha nem kapnak részt az alkotmányvédő, jogvédő, környezetvédő stb. harcok vezetésében, akkor nincs remény. (S ha ők se gondolkoznak a munkahelyekről már kiszorultak égető gondjairól, akkor ugyancsak.) A szakszervezeteknek pokolian rossz a sajtójuk, olyasmiket lobbantanak a szemükre, amiket mindenki másnál eltűrnek. A kettős mérce itt könyörtelenül működik. (Kisebb mértékben ugyan, de az ellenzéki médiák az LMP-vel szemben is méltánytalanok.) Én nem egyszerűen elnézést és „összefogást” hirdetek itt, a megérdemelt kritika mindenkinek kijár, hanem csak fölhívom a figyelmet a stratégiai helyzetre.

Az érdekegyesítés minden forradalom alapföltétele, amint azt már Kossuth is tudta (csak nem csinálta). Márpedig ezt a közjogilag megszilárdított antiliberális, antiszociális és antidemokratikus rendszert csak békés – vidám és szelíd – forradalom döntheti meg. Ez a békés forradalom nem lehet puszta reakció, reváns, visszatérés a balközép kormányok által lejáratott, plutokratikus és oligarchikus rezsimhez, amely mellett csak az szól, hogy békésen el lehetett takarítani. Az Orbán-rezsim esetében ez nem lesz ilyen könnyű.

De amennyiben az érdekegyesítés nem lesz az ellenzéki politika középpontjában, akkor a képviseleti kormányzat (liberális polgári demokrácia) és a konzervatív autokrácia után a fegyveres szélsőjobboldal következik.