A kormány ilyen jellegű átalakításokkal egyelőre adósa azoknak, akik a kétharmados felhatalmazástól nem a központi hatalom közjogi ellensúlyainak felszámolását vagy épp a sajtószabadság korlátozását, sokkal inkább a pazarló, ám erősen vitatható teljesítményű állami elosztórendszerek megreformálását várták.

A most ismertetett szociálpolitikai koncepció e tekintetben új fejlemény. Ha ezek a tervek a kapcsolódó közigazgatási átalakításokkal megvalósulnak, akkor kijelenthetjük, hogy ennek az ágazatnak a működése érdemben megváltozik, és esély van rá, hogy a jelenleginél jobban működik majd az ellátórendszer. A kiindulópont szerint az önkormányzatok többsége nem tudott megbirkózni azzal a feladattal, amelyet a helyi szociális ellátások megszervezése jelentett. Ez tény.

Az előterjesztők szerint ezért a jövőben az önkormányzatoknak minimális szerepük lesz a szociális ügyek intézésében. Ez illik abba az általánosnak tűnő kormányzati törekvésbe, amely központosítani akarja az ellátásokat a kórházaktól az iskolákig. Ez a szándék általában persze nem helyes, mert kiüríti a rendszerváltás egyik fontos vívmányaként értékelhető, a központi halalomtól független helyi döntéshozatal intézményeit. Ugyanakkor valóban érdemes szétválasztani az egyes feladatokat. Míg az iskolai központosítás nem ígér a mainál jobb színvonalat és nagyobb esélyegyenlőséget, sőt; a szociálpolitikai döntések elvétele akár segíthet is a rászorulókon és színesítheti az ellátási formákat.

Főleg azzal az elemmel, amely a koncepció egyik újdonsága. E szerint az állam szolgáltatásvásárlóként lépne fel ezen a területen, és az ellátások nyújtására azokkal a civil szervezetekkel kötne megállapodásokat, amelyek jó színvonalon teljesítenek. Magyarul: az állam generálja a versenyt. Ebben van fantázia, de a megvalósítást könnyen el lehet rontani. Mondjuk úgy, ha ez az átalakítás – a mindmáig töretlen hagyományoknak megfelelően – végül csak arra szolgál, hogy szimpátia vagy egyéb szempontok alapján kiválasztatott szervezetek legyenek a kedvezményezettek. Például az egyházak, függetlenül attól, hogy abban a bizonyos versenyben ki milyen színvonalú tevékenységet végez.

El lehet rontani persze másképpen is. Úgy például, ahogy a Fidesz tette annak idején, amikor csak az állam mindenhatóságát erőltette, de minden olyan elképzelést, ami versenyhelyzetet eredményezhetett volna, például az egészségbiztosítók között, már csírájában elfojtott. Ilyenkor csak reménykedni lehet abban, hogy a párt nem következetes. Ebben persze jó okunk van bízni.