Svájc gazdasága makkegészséges, még azt is elviselte, hogy óriásbankjai, a UBS és a Credit Suisse tízmilliárdokat bukjanak a válságon, főként kockázatos amerikai befektetéseik miatt. S mivel a svájci gazdaság híresen stabil lábakon áll, ezért ha a világban bárhol komolyabb válság üti fel a fejét, az óvatos befektetők rögtön értékálló frankba vagy aranyba menekítik pénzüket. Hogy aztán a vihar elültével, a bizalom és a kockázatvállalási hajlandóság visszatértével ismét más, vonzó eszközöket keressenek maguknak.

Csökkennek a törlesztőrészletek

Ilyenkor fordul a figyelem a feltörekvő piacok felé, s ez a folyamat rendszerint a forint iránti kereslet megnövekedésében, s ezáltal erősödésében is megnyilvánul. Amennyiben a politikai és gazdasági élet főszereplői nem tesznek ennek keresztbe meggondolatlan nyilatkozataikkal vagy felelőtlen intézkedéseikkel.Mert a piac a kiszámíthatóságot kedveli, a bizonytalanságnál nincs rosszabb hír a számára.

Ezt Svájcban tudják és tiszteletben is tartják, hiszen a pénzvilág egyik központjaként ebből élnek. A helvétek nem beszélnek mellé. Vezető politikusaik nevét az ország határain kívül kevesen ismerik, a jegybankelnökét viszont annál többen. Nem véletlenül. Most is Philipp Hildebrandon a világ szeme, akinek az infláció felgyorsulása ellen kell valamit tennie. A legegyszerűbb lépés ilyenkor az alapkamat emelése, amivel még népszerűbbé tenné a frankot a befektetők körében, hiszen a magasabb kamat igézete többeket csábítana frankvásárlásra, következésképpen az alpesi deviza újult erőre kapna. Ez a devizahiteleseknek nem volna jó hír, igaz Hildebrandnak és társainak bőven van idejük kiérlelni álláspontjukat. Svájcban ugyanis negyedévente tartanak kamatdöntő ülést, nem havonta, mint nálunk.

Persze a magyar politika is adhat maflásokat az árfolyamnak, de az ominózus Kósa–Szíjjártó forintdöntő nyilatkozat óta erre jobban ügyelnek, még ha nyíltan nem ismerik is el a tavaly júniusi szarvashibát. Idehaza most szélcsend van. A költségvetési szigorításban bíznak a magyar adósságot finanszírozó befektetők, akik a szerkezeti reformoknak a Széll Kálmán Tervben felvázolt irányát helyesnek tartják – igaz, minden alkalommal hozzáteszik, hogy a részletek és a végrehajtás következetességének függvényében könnyen romolhat a hangulatuk. És akkor szabadulnak a forintban jegyzett befektetésektől, megadva ezzel a többi térségi deviza mozgásirányát is. A befektetők ugyanis térségekben gondolkodnak, a török lírát, a cseh koronát, a lengyel zlotyt és amagyar forintot egy kalap alá veszik. Ha a régióból jó hír jön, abból mindenki profitál, ha rossz, akkor mindenki bukik. Most sem a magyar gazdaság szárnyalása miatt erős a forint, hanem az euróövezet beteg államai, Görögország és Portugália sorsa iránt érzett aggodalom veri le az euró árfolyamát.

Ebben a sokszereplős játszmában tehát minden összefügg mindennel, csak az tűnik biztosnak, hogy baj esetén a legrövidebbet a magyar devizahiteles húzza.