Az elmúlt években nem csak a magyar baloldal bizonytalanodott el. A neoliberális gazdasági rend válsága, a súlyos szociális megszorítások Nyugat-Európában nem a szociáldemokrata baloldalt, s nem is a kommunistákat, hanem a szélsőjobboldali, populista, idegenellenes vagy egyszerűen csak habókos kalandor pártokat erősítették. Jobb esetben a konzervatívokat. A magyar baloldal az elmúlt húsz esztendőben kritikátlanul nézett fel a nyugati szociáldemokráciára. De mivel immár maga is része annak, ideje tudomásul vennie, hogy sajnos a nyugati szociáldemokrácia sem tévedhetetlen, esetenként túl sok engedményt tett a neoliberalizmusnak. Alapelvei helyességét azonban jól mutatja az a tény, hogy a gazdasági válság lényegesen kisebb károkat okozott azokban az országokban, amelyekben erős a szociális párbeszéd, a szociális érzékenység.

A nyugati szociáldemokrata pártok mögött álló történelmi teljesítmény és a szilárd társadalmi beágyazottság mindenesetre biztos alapot jelent a válságon való felülemelkedésre, s a váltópártként való közeli vagy távolabbi győzelemre. Ahhoz, hogy ez a magyar baloldalról is elmondható legyen, a szociáldemokrata kormányzás és válságkezelés általános hibáin túl sajátos helyi kérdéseket is fel kell vetni.

Ha elfogadjuk, hogy minden gazdaság és gazdagság alapja a munka, akkor megkerülhetetlen az a kérdés, hogy a rendszerváltozáskor eltűnt másfél millió munkahely jelentős részét miért nem sikerült azóta sem visszaszerezni. Immár a hatodik kormányzati ciklusban járunk, kormányok és kormányzati filozófiák váltották egymást, de az 1989/1991 körül bekövetkezett foglalkoztatási katasztrófa tragikus következményeit azóta sem tudta senki orvosolni. Valamit végzetesen elrontottunk a rendszerváltozás táján, s amíg ezt nem beszéljük ki, kevés a remény a továbblépésre.

Érdemes megemlíteni néhány olyan lépést, amely radikálisan emelné a foglalkoztatást. Ilyen először is az ökoadózás, amely az adóterheket a munkajövedelmekről a nyersanyagok és az energia fogyasztására, hulladékok és káros anyagok kibocsátására (no meg a tőke profitjára) irányítja át, fokozatosan adómentessé téve a munkaerő foglalkoztatását. A szociális (nonprofit) szektor erősítése és a szövetkezeti mozgalom bátor újraindítása is sok munkahelyet teremthet. Az egyre idősödő társadalom mind több házi gondozót igényel, olyanokat, akik naponta néhány órán át segítséget és társaságot jelentenek a magányos öregeknek. A kiélezett globális versenyben komoly helyzetelőnyt hozhat, ha – a biztos munkahelyekért és a magasabb bérekért cserébe – a munkavállalók (főleg a fiatalok) munkaideje és annak beosztása az eddiginél sokkal rugalmasabban alkalmazkodik a piac mindenkori igényeihez. A helyi, „söprögetős” közmunkák helyett nagy, központi, munkaerő-igényes beruházásokra van szükség. A klímaváltozás következményeire, a visszatérő árvizekre, belvizekre és aszályokra való felkészülés jegyében ilyen lehet gátak, csatornák, tározók építése és folyamatos karbantartása, ami akár több százezer munkáskezet is igényelne. A kőolaj- és földgázimport részleges kiváltása itthon megtermelt megújuló energiával is sok új munkahelyet teremthet. Egy biztos: a gazdagok személyi jövedelemadójának csökkentéséből minden lesz, csak munkahely nem.

Sajátos kérdés a romafoglalkoztatásé. 1990 előtt a roma férfiak 90%-ának volt legális munkahelye, ma körülbelül 20%-nak. A roma nők legális foglalkoztatása pedig a kuriózum szintjére esett vissza. A foglalkoztatáspolitika története aligha ismer hasonló példát arra, hogy egy népcsoport szinte teljes egészében kiszorul – és a legkevésbé sem a maga hibájából – a legális munkaerőpiacról. Miért? Mit rontottunk el? Vajon nem azok ártottak a legtöbbet a magyar cigányságnak, akik szétverték a munkahelyeiket, s az így keletkezett történelmi kár nem sokszorosa máris az esetleges rövid távú pénzügyi megtakarításnak? A gyárak és a munkásszállók szétverését sajnos már nem lehet visszacsinálni, és a munka világából való két évtizedes kiesést sem lehet egyik napról a másikra pótolni.

Hosszú távú megoldást a roma fiatalok másokkal egyenlő színvonalú oktatása jelent. De rövid távon is több tízezer munkahelyet hozhat az energianövények termesztése a jelenleg parlagon álló földeken, s az önkormányzati szintű, alibi jellegű közmunkák helyett a nagy, nemzeti, a klímaváltozás következményeire felkészülő programok kivitelezése. A baloldalon azt a kérdést sem tárgyaltuk ki az elmúlt húsz év alatt, hogy az elmúlt évtizedekben miért csökken folyamatosan Magyarország lakossága? Az Európai Unión belül hat országban ez a helyzet. A három kis balti államban, Romániában, Bulgáriában és nálunk. Tehát itt sem lehet európai tendenciákra vagy kizárólag a húsz esztendeje meghaladott „létező szocializmus” hagyatékára hivatkozni. A jobboldal – moralizáló és a tradicionális családmodellhez való visszatérést sürgető – ötletelésére sem sikerült megfelelő választ találni. Pedig a sikeres nyugat-európai példák egészen másfajta megoldást sugallnának.

Az Egyesült Királyságban az elmúlt évek kiemelkedően magas születési „boom”-ja mögött jellegzetesen három női csoport magas termékenysége áll. A negyvenen feletti, az egyedülálló és a bevándorló nők szülik az „extra” gyerekeket. Ha bevándorlóink nincsenek is, az előző két csoport szülési hajlandósága megteremthető. A kiemelkedően jó svéd demográfiai mutató pedig egyenes következménye a magas női foglalkoztatásnak. A kiváló szociálpolitikai és munkajogi szabályozásnak megfelelően a szülő nő tudja, hogy biztos a visszaút a munkahelyére és a karrierbe. Mindez a legszélesebben vett kultúra és életforma kérdése is. A magyar baloldalnak az eddiginél sokkal bátrabban kell kiállnia a progresszió olyan vívmányai mellett, mint a nők egyenjogúsága, az egyedülálló szülők megbecsülése és a szexuális önrendelkezés szabadsága.

S végül egy alapkérdés, amelyből a fentiek is levezethetők. Abból a tényből, hogy 1989-ben helyes, szükséges és elkerülhetetlen volt túllépni az államszocializmuson, csak és kizárólag az akkor választott társadalmi és gazdasági modell következhetett? Mi az oka annak például, hogy az állam és a magángazdaság arányát egészen másképp kalibráló Kína évtizedek óta elképesztő ütemben fejlődik? Nagyon úgy látszik, hogy a magángazdaság fejlődését az erős és átgondolt állami gazdaságpolitika jobban segíti, mint a liberális szabadpiaci modell. A magyar társadalom többsége a felmérések és a választási eredmények szerint úgy látja, hogy 1989–1990 táján rossz utat választott az akkori elit, vagy legalábbis választhatott volna jobbat és igazságosabbat is. S ha ez így van, nem a baloldal elemi feladata lenne szembenézni a tévedésekkel, és alapvetően új utat keresni a demokrácia és a társadalmi igazság összeegyeztetésére?

Végre a magyar baloldalnak is érdemes lenne belátnia, hogy a szociális piacgazdaság nem azonos a kapitalizmussal. A piacra addig van szükség, amíg olcsóbb áron jobb árukat és igényesebb szolgáltatásokat kínál a társadalom minden tagjának. Ha munkahelyek elvesztését, az árak emelkedését és a fogyasztók fokozódó kiszolgáltatottságát jelenti, akkor alapvető reformra van szükség, és a baloldalnak erre (s nem például a bankok vagy a külföldi tőke védelmére) kell felkészülnie. A politikai erőviszonyokat elnézve idő egészen bizonyosan jut erre. Csak azt kell felismerni, hogy a baloldal számára a szabadság, az egyenlőség és a társadalmi szolidaritás alapvető értékein belül szabadon választható vagy elvethető minden gazdasági és társadalmi modell. Mindent elölről lehet kezdeni, a szabadságon, az egyenlőségen és a szolidaritáson túl minden tabu kidobható és feledhető.

A szerző közíró