Ahol a kapitalizmus megbukott
Egy friss nyilatkozatában Balog Zoltán, a roma integrációért felelős államtitkár is ezt az illúziót táplálta. Az MTV Roma Magazin február 15-i adásában azt az elképzelést vázolta, hogy a korábbi kormányzati próbálkozások, például a tömegesen biztosított közmunkák és a segélyezés helyett az – állítólag rövidesen gőzerővel beinduló – magyar gazdasági növekedésbe kell bekapcsolni a cigányok tömegeit. Az államtitkár hivatalból elhiszi az Orbán–Matolcsy-féle víziót, és azt ígéri, hogy mindent megtesz majd – például a roma munkaközvetítő szolgálatok megerősítésével –, hogy a cigányok minél nagyobb arányban kaphassanak munkát. Vagyis a kvóták előírásával meg lehetne oldani a problémákat.
Balog tehát elhiszi azt a neokonzervatív közgazdászok által vallott elképzelést, hogy ha a gazdagokat hagyják tovább gazdagodni (például a pofátlan egykulcsos adórendszerrel és a gazdagok gyermekei után igénybe vehető – felháborítóan eltúlzott – kedvezményekkel), akkor minden jóra fordul, és nincs más dolgunk, mint a szegényeket, lemaradókat segíteni, például kvóták érvényesítésével, hogy részesülhessenek a prosperáló gazdaság áldásaiból…
A 2010-es választásokon homályos ígéretekkel nem fukarkodó Fideszt nagy arányban támogató cigány szavazók számára ezt lefordítva: a kormány a legszegényebb, azonnali segítséget váró támogatói számára nem tartogat semmilyen programot. Nem képes felmérni a baj nagyságát, ezért nem is készül megoldani a problémát.
Az említett vitában Lengyel László kijelentette, hamis illúzió az általánosan előírt „kvótákban” bízni. A tapasztalatok szerint a profitra termelő magánszférát kötelezhetik alacsony képzettségű, cigány munkanélküliek meghatározott arányú alkalmazására, a kvóták azonban csak papíron teljesülnek, ha egyáltalán. A vállalkozók érdekeivel és versenyképességével ellentétes cselekvésre az államnak nincs igazi, tartós befolyása.
Mi akkor a megoldás? Lengyel László az amerikai feketék munkapiaci integrációjának példáját hozta fel. Az amerikai politikai rendszer a katasztrófa szelét megérezve szánta rá magát a cselekvésre. Megteremtette a feltételeit, hogy a feketék a KÖZ-SZFÉRÁBAN – tanítóként, rendőrként, katonaként, ápolóként, hivatalnokként – vállalhassanak tömegesen munkát. Ez nem ment azonnal. A kvóta előírásait csak a szükséges képzettséggel rendelkező fekete fiatalok kiképzése után lehet teljesíteni.
Akkor sem várhatnánk azonnali kedvező hatást, ha végre politikai döntés születne Magyarországon arról, hogy megkezdik a közszférában a kvóták érvényesítését, és minden demokratikus erő, kerüljön bármikor is kormányra, következetesen érvényesítené a közszférában a cigány származású munkavállalók képzésének és alkalmazásának programját. Ez járható út, de legalább egy-két generációra szól a program, miközben már végzetesen elkéstünk. A hosszú távú programokat így is el kell indítani, hogy legalább évtizedek múlva előrébb jussunk – de ez már nagyon kevés. Azonnal érzékelhető változásokra van szükség. Mivel a baj nagyon nagy, nagyszabású változásokról lehet csak szó.
Szembe kell végre néznünk a – rendszerváltás óta nagyon sok ponton sikeres – magyar kapitalizmus legsúlyosabb kudarcával. Az 1990 után tömegesen eltűnő munkahelyeket a kapitalista piacgazdaság egész országrészekben képtelen pótolni. Hiába vezet autópálya Miskolcra, Nyíregyházára. Encsről nem tudnak elmozdulni a képzetlen, útiköltségre költeni nem tudó felnőttek tömegei a 40 kilométeres távolságban létrejövő munkahelyekig. Hiába indulnak uniós programok, hiába lehet sok forrásra pályázni azokban a térségekben, a reménytelenség nemhogy mérséklődött volna, hanem az elviselhetetlenségig fokozódott. Komolyan gondolhatja valaki, aki egy kicsit is ismeri azoknak az országrészeket, hogy a váratlanul megjelenő külföldi befektetők, vagy a hazai vállalkozók fogják a most már a közmunkákból is kiszorított emberek megélhetését biztosítani?
Ideje lenne kiszámolni, hogy mekkora súllyal nehezedik a magukra hagyott országrészek gondja az országra. Mennyibe kerülne képzetlenek számára tömegesen, azonnal elérhető munkahelyek ezreinek, tízezreinek létrehozása ott, ahol égető szükség van rá? Milyen költségekkel kell számolni a béren és járulékain túl? Nagyon fontos tisztességesen kiszámolni a költségeket, mert minden tényezőt figyelembe kell venni ahhoz, hogy ne kirakatprogram legyen a munkahelyteremtés. Az egyik leglényegesebb szempont a tágabb térségből ingázó dolgozók munkába járásának megoldása. A mai Volán- és vasúti díjszabás mellett elképzelhetetlen, hogy bérlettel járjanak nagyobb távolságokba az emberek, még ha alkalmaznák is őket.
A Gyurcsány- majd a Bajnai-kormány Út a munkához programját szokás bírálni azért, mert értelmetlen, a foglalkoztatott jövője szempontjából nem gyümölcsöző foglalkoztatási formák burjánzottak bennük. A település utcáira küldött, takarítgató, füvet nyíró emberek váltak jelképekké. A közhasznú foglalkoztatás valóban csak ideiglenes megoldás lehetett (bár jobb, mint amit az Orbán-kormány csinál ez ügyben, megfelezve a munkaidőt és a megszerezhető jövedelmet, a statisztikában megnövelve a „foglalkoztatottak” számát). A továbblépés megfelelő iránya az lehet, hogy a döntéshozók elszánják magukat végre a képzetlenek „foglalkoztatása” helyett MUNKAHELYEK tartós teremtésére. Ott, ahol a kapitalizmusunk megbukott, állami pénzből, az állami költségvetésbe hosszú távra betervezve kell alternatívát kínálni.
Csányi Vilmos a Népszabadságban évekkel ezelőtt kifejtette ezt a gondolatot („Tessék buszoztatni a gyereket!” Népszabadság, 2008. október 5.). Ennyire kirekesztett, lemaradt réteget nem lehet jelentős anyagi támogatás nélkül, kizárólag a piaci mechanizmusokban bízva felhozni, írta. Vészmegoldásként elengedhetetlen a segélyezés, de elsősorban munkalehetőségre volna szükség. „Tessék szocializációs munkahelyeket létrehozni állami fedezettel, tessék busszal vinni az embereket a munkahelyekre, tessék cigány falvakba telepíteni az állami támogatással működő üzemeket, ahol nem segélyt osztanak, hanem munkabért fizetnek. Akkor is, ha az ott előállítható termékekre nincsen nagy szükség, ha veszteséges lesz mind; a termék nem az a tárgy, amit ott majd megmunkálnának, előállítanak, hanem a kialakuló szocializáció, a munkakultúra” – írta Csányi Vilmos.
A cikk megszületésekor, 2008-ban is késésben volt a magyar demokratikus rendszer. Addigra a „cigánykérdést” eltorzítva és meglovagolva, a jobboldali ellenzék fő erőinek kezdeti támogatásával már vészesen erősödött a cigánygyűlölő szélsőjobb. Gárdista parádék és sorozatgyilkosság tartotta rettegésben a cigányságot. Súlyos bűnügyek sorát fordította az egész magyar cigányság ellen az interneten megszerveződő rasszista propagandabrigád. Demokratikus mechanizmusaink sem bizonyultak azonban teljesen bénultnak. A baloldali–liberális koalíció – elsősorban az Észak- és Kelet-Magyarországon vészesen gyengülő szocialisták – megpróbáltak a huszonnegyedik órában, legalább ideiglenes intézkedésekkel reagálni a helyzetre. Tömeges közfoglalkoztatással remélték elejét venni a nagyobb bajnak. Mindmáig nem indult meg azonban a demokratikus politikai erők versenye a cigányság helyzetének javítására szolgáló, gyors és azonnal érezhető, de hosszú távon is ígéretes programok megalkotásáért.
A helyzet legfőbb jellemzője, hogy a politika csak az egész közéletet megrázó katasztrófákra hajlandó választ adni. A kisebb-nagyobb nyilvánosság előtt ismert értelmiségi javaslatokat nem veszik komolyan, mert nem működnek azok a jelzőrendszerek, amelyek a problémát minden más elé sorolnák, és rákényszerítenék a döntéshozókat igazán komoly összegek és szervezeti erők megmozgatására. Maga a cigányság, a cigány értelmiség pedig mindeddig nem bizonyult képesnek és hajlandónak arra, hogy kitartóan, egységesen nyomást gyakorolva, a politika számára is értelmezhető intézkedések felvázolásával kikényszerítse a megoldást. Újabb csalódás, újabb kudarc felé menetel az ország, ha nem sikerül megértetni a kormányzó erőkkel, hogy most már nincs tovább mód a halogatásra, és akár más érdekek súlyos sérelme árán is, látszatintézkedések helyett azonnal el kell kezdeni a megoldást.
A szerző újságíró
