Ha a miniszter arra gondolt, hogy az unió tagországai ezúttal „szokatlan sebességgel és összetartással fogadták el" (AFP hírügynökség) a Kadhafi-rendszer előkelőségei elleni személyi, vagyoni, valamint a Líbia elleni fegyverszállítási szankciókat, akkor megengedhető az a föltételezés, hogy mindebben a magyar elnökség mint koordinátor lényeges szerepet vitt.

Kár azonban, hogy Martonyi helyett ezt nem a világsajtó mondja. Abban tudniillik, bárhová nézek is, a magyar elnökség még csak meg sem említődik, pláne, hogy az unió nem magyar kezdeményezésre, hanem az Európai Tanács belga elnökének, a belga Van Rompuy-nek a javaslatára tart március 11-én csúcsértekezletet Líbiáról. És úgy veszem észre, hogy a szankciók kiterjesztésére nézve – amelyek részben gazdaságiak, részben katonaiak – nem annyira magyar, mint brit, francia, spanyol, osztrák és természetesen amerikai elképzelések vannak forgalomban.

Holott ha valahol, hát itt lenne szükség elnökségi koordinációra. Ehelyett viták lesznek, amelyek kétharmad hiányában lehet, hogy Orbán szerint „feleslegesek”; és alighanem széthúzás is lesz, akármilyen embertelen tetteket hajtson is végre a Kadhafi-rendszer. Olaszország például – ellentétben másokkal – egyelőre nem fontolgatja, hogy „befagyasztja” a líbiai részvényállományt saját óriásvállalataiban (az Unicredit bankház, az ENI energiakonszern, a FIAT autógyár – de még a Juventus labdarúgóklub is idetartozik), lévén a részvénypakett túl nagy. De az olaszok másfajta módon is függenek Líbiától: például mint az onnan származó olaj legnagyobb vásárlói. Azok a franciák és a németek is.

És e ponton túl is léphetünk Líbián. Vannak rosszabb forgatókönyvek is annál, mint hogy bedugul a líbiai olajszállítás, vagy hogy az algériai belpolitikai helyzet robbanásveszélyes bizonytalansága „kiüresíti” a márciusban üzembe helyezendő spanyol–algériai gázvezetéket. Olyan mennyiségű politikai dinamit van Észak-Afrikától az öböl vidékéig, hogy senki sem tenne biztos tétet a Szuezi-csatornát „kiváltó” Sumed olajvezeték tartós működésére vagy egyáltalán arra, hogy vezetéken és tankereken Észak-Afrikából és az öbölből eljut az a mennyiség Európába, amit a kontinens gazdasági hatalmai igényelnek. Itt nem egyszeri, egy országhoz köthető kiesést prognosztizálnak a „legrosszabb forgatókönyvek”, mint például Khomeini 1979-es forradalma után, hanem térségit.

Az Oroszország felől futó kelet–nyugati irányú vezetékek így felértékelődnek. Ha Európa eddig abban látta volna energiabiztonságának megszilárdítását, hogy beszerzési forrásait, úgymond, diverzifikálja, azaz észak–déli irányba tereli, akkor most (Magyarországot is ideértve) súlyosan el kell gondolkodnia azon, hogy hol a biztonság? Ebben a kontextusban talán érthető, hogy a Déli áramlat névre hallgató új orosz vezeték orosz–olasz közös vállalkozás, az Északi áramlat meg orosz–német. Elgondolkodtató ugyancsak, hogy a Déli áramlat riválisának szánt Nabuccóba olyan önkényuralmi rendszerek (Azerbajdzsán, Türkmenisztán, Kazahsztán) pumpálnák nagyrészt a földgázt, amelyeknek az arab „testvérei” alatt most kollektíve inog a föld.