Noha Galló Béla „némi elismeréssel" figyeli Orbánnal szembeni kritikámat (Vegye, vigye), a magam részéről nem tudom viszonozni az elismerést. Még ironikusan sem. Nem tartom elismerésre méltónak, hogy cikkét jórészt egy olyan „állításomra" építi, ami írásomban nem szerepel, s amire becsületes logikával se lehet jutni. Hogy Gyurcsányt „máig nem merték letartóztatni, jórészt annak köszönhető, hogy aktivitása révén az elmúlt hónapokban Orbán ellenfeleként tudta pozícionálni magát..." - idézi Galló, aki szerint ezzel azt állítom, hogy nevezett egész politikai aktivitása ezt az egy célt szolgálta, semmi egyebet, majd ezt cifrázza tizenöt mondaton át.

Állításával ellentétben „egyetemleges gyógyírként” sem ajánlottam Gyurcsányt a baloldalnak. Csak azt írtam, hogy bűnbaknak használják. Továbbá, hogy talán megpróbálja megújítani vagy elhagyni pártját, s hogy „az eredmény mindkét esetben fölöttébb kétséges”.

Mi van még Galló cikkében? A szokásos mantra: „Új baloldal szükségeltetik. Új elemzésekkel. Új paradigmákkal.” Ennek „az időt, minőséget igénylő szellemi-társadalmi építkezésnek” kell „derekasan nekiveselkedni”. Netán úgy, mint Szili Katalin, aki évek óta veselkedik? Annyira derekasan, hogy mára az Orbán alkotmánya körüli veselkedésig jutott.

Galló írásának alaphangját az adja, hogy Orbán „csalódott szeretőjeként” azonosít, és egész tevékenységemet egyes férfipolitikusokhoz fűződő, hevesen hullámzó érzelmeimre vezeti vissza. Szó szerint úgy jár el, mint a cikkeimre rajban rácsapó – artikulált érvelésre képtelen – buzizó jobboldali internetes kommentelők. Ez nekem annyi, mint a légyzümmögés: Galló ne emiatt szégyellje magát. Hanem amiatt, hogy az Orbánnal s a rendszerével szembeni kritikára – cikke szerint – ma sem lát ennél nyomósabb okot...

Mihályi Gábor csak dicsér (A teendő). Szerinte „okosakat írtam”, mindenben igazat ad nekem. Sajnos ezt se viszonozhatom maradéktalanul. Tisztelettel jelzem, hogy itt-ott ő is félreolvasta, amit írtam. „Jól látja Debreczeni, a magyar demokratikus baloldalnak ma három poszibilis vezéregyénisége van, Gyurcsány Ferenc, Bajnai Gordon és Bokros Lajos” – adja a számba, holott én „egy konzervatív liberális politikai alakulat” potenciális vezetőjeként írtam Bokrosról „a magyar jobboldalon”, ahova ő az MDF frontembereként szerintem átnavigált. Általában se beszéltem „új egységes baloldalról” – egyik kifejezés se stimmel a három közül. A demokratikus oldal együttműködéséről szóltam, ahol a baloldalnak sem kell egységesnek és minden elemében újnak lennie. „Értelmiségi különvéleménynek” pedig tényleg csak Orbánékkal szemben nincs helye (aki őket támogatja, az lehet értelmiségi, demokrata azonban szerintem aligha). Ám hogy Wass Albert ellenében a mi költőnk Ady, abban nem kell egyetérteni – van, akinek József Attila. (Nekem épp Ady, holott nem is vagyok baloldali.)

Abban igaza van Mihályi Gábornak, hogy kapkodni nem kell. Hogy az Orbánék elleni demokratikus egységfrontnak elég a választásokra fölállnia. A létrehozandó – a pártpolitikai szférán kívüli – „grémiumokat” illetően azonban szkeptikus vagyok. A közgazdászok csak hagyján, bár a második Gyurcsány- és a Bajnai-kormány gyakorlata jó támpontul szolgál (a szóban forgó gazdaságpolitikák politikai hozadékától függetlenül). A „baloldali médiák és kulturális vállalkozások anyagi hátterének” biztosításához azonban aligha grémium kellene, hanem (mint a háborúhoz) pénz, pénz és pénz (ami nincs). A demokratikus politikai alternatíva „szigorú törvényes keretek között” tartásához ellenben nem „neves jogászokra”, hanem csak demokratákra lesz szükség (akik szerencsére vannak és lesznek).

A legkomolyabb vitám a hozzám politikailag legközelebb álló Kerék-Bárczy Szabolccsal van (A megoldás esélye). Aki szerint „a mai pártok még megváltozott formában sem tudnak hozzájárulni az ország erkölcsi megújításához, ezért velük a Fidesszel szembeni esetleges együttműködésnek nem sok értelme van”. Ilyet ab ovo nem kéne mondani. Egyrészt mert nem állunk ennyire jól a Fidesszel szembeni térfélen; másrészt a politikában nem bölcs dolog a kizárólagosság – főleg a jövőt illetően. Ha közelebbről megnézzük, mi készteti Kerék-Bárczyt e sarkos kijelentésre, akkor se stimmel a dolog. Abban messzemenően egyetértünk, hogy a magyar politika rákfenéje a hazug és törvénytelen pártfinanszírozás. A fő politikai és gazdasági elitcsoportok oligarchikus, mi több: maffi aszerű összefonódása. Egyetértünk abban is, hogy míg ez nem változik, addig –hiába nyernek választást Orbánék ellenfelei – a magyar demokrácia dögrováson marad. Abban azonban nem értünk egyet, hogy az elmúlt húsz év politikai szereplőit egyetemleges és azonos felelősség terhelné a kialakult helyzetért. S itt kénytelen vagyok újra Gyurcsányra utalni, aki nemcsak felhívta a figyelmet a fekete-pártfinanszírozás végzetes politikai hatásaira és a tisztázás elkerülhetetlen voltára (pl. Merjünk baloldaliak lenni! Mozgó Világ, 2004.), de aki miniszterelnökként konkrét törvényjavaslatokkal és azokhoz társuló politikai erőfeszítésekkel többször nekifogott az ügy tisztázásának. A pártját és a frakcióját nagy nehezen rá tudta bírni a (populista ellenfél esetén igen kockázatos) projekt támogatására, magát a populista ellenfelet azonban nem. Az utóbbi nélkül pedig – lévén a szóban forgó törvény kétharmados –buknia kellett a vállalkozásnak. Gyurcsány kínjában a népszavazással való fenyegetőzésig elment, ahonnan végül visszatáncolt (elbukta volna, hisz a nép ebben a kérdésben a végtelenségig manipulálható). A mostani miniszterelnökkel viszont nem csak az a baj, hogy (mint Kerék-Bárczy joggal állapítja meg) esze ágában sincs az ügy tisztába tételére használni a rendelkezésére álló kétharmadot. Hanem hogy immár a szó szoros értelmében uralomra kerültek a maffiamódszerek: lásd a magáncégek ellen az iszapkatasztrófa utáni rendkívüli állami felhatalmazást, a magán-nyugdíjpénztári vagyon rekvirálását; és ne lásd, csak elsuttogott hírekből halld, hogyan einstandolják egyes magánvállalkozók cégeit, mint a Keresztapa című filmben: „visszautasíthatatlan ajánlatot” téve nekik.

„Az új mozgalom nem lehet más, mint szabadelvű konzervatív” jelenti ki Kerék-Bárczy Szabolcs. Én – aki tavaly vele együtt próbáltam bejutni a parlamentbe egy efféle (azóta már a nevében sem létező) politikai alakulat kötelékében – nem veszem zokon ezt a kizárólagosságot. Csak enyhén szólva nem tartom reálisnak. Engem már az is boldoggá tenne, ha a reménybeli demokratikus alternatíva egyik szereplőjeként létrejönne egy konzervatív liberális párt. (A Deák, Eötvös és mások által használt „liberális” nekem kedvesebb, a Tisza Kálmán-i „szabadelvű”-nél.)

A szerző szerint nem lehet „belülről megváltoztatni, felrobbantani az ezerkarú maffi apolipot. Ez merő illúzió. Kiegyezés nem lehetséges a polippal...” Nos a felrobbantás nem a kiegyezés tipikus esete, de nem akarok ezzel élcelődni. Inkább ahhoz a kijelentéshez tennék két érdemi észrevételt, miszerint „csak a széles nyilvánosság előtt vállalt és bemutatott finanszírozás a járható út. Aki nem egyszerűen politikai változást akar ma ebben az országban, hanem erkölcsi megújulást és a demokrácia helyreállítását, annak... pénzét nyíltan kell az új mozgalomnak fölajánlania... cserébe a párt működésének teljes átláthatóságát várhatja el.”

Az egyik észrevétel: ezt a lapot az LMP már kijátszotta, és nem vagyok meggyőződve róla, hogy nem cinkelt. A másik: mi lesz abban a reálisan várható helyzetben, ha a demokratikus alternatívát finanszírozni akaró tőkések – a maffia bosszújától tartva – nem mernek a nyilvánosság elé lépni. Akkor hagyni kell az egészet? Netán ezzel az elvszerűséggel lemaradni a politikafinanszírozás tényleges rendbetételéhez szükséges kétharmadról? Tisztán bejutni a parlamentbe, hogy ott minden maradjon a régi mocsokban?

Ezek egyelőre a távoli jövő kérdései. Ne válaszoljunk rájuk idő előtt.