Pedig még emlékezhetne vonzódására is, no de nyilván épp e szép emlékek miatt cincálja őt olyan vehemensen – és minél jobban emlékeztetik e kapcsolatra, annál inkább. Ritka és jól kamatoztatható adottság, ha egy közíró ilyen elementárisan belezúg elemzéseinek tárgyába, hiszen ha kell, mint az ábra mutatja, alkalomadtán hasonló lángolással tudja gyűlölni is.

Mindenesetre, ha politikus volnék, meglehetősen nyugtalanul aludnék, ha megtudnám: a szerző szeret. Gyurcsány Ferenc helyében is forgolódnék csöppet, kit egy ideje teljes lelki terjedelmével imád Debreczeni. Alkalmasint pontosan az óta, amióta Orbánból kiábrándult és tüzének gyorsan új tápot keresett. Minap ez odáig ösztökélte, hogy aktuális kedvezményezettjét, Gyurcsányt, mint egyetemleges gyógyírt ajánlja a baloldalnak, feledve az elmúlt évek bagatell tényeit, úgymint kormányzati és nemzetközi fiaskók, reformkapkodás, választási kudarcok, vastag néputálat stb. Igaz, ma már csak egy triumvirátus alkatrészeként ajánlja őt: Bokros, Gyurcsány, Bajnai, merthogy szerinte így festene a megálmodott aranyteam belső hármasa. (Alternatíva nélkül? Népszabadság, február 5.)

Fogalmam sincs róla, mit szólna e csodacsatársorhoz a két összekötő, Bokros és Bajnai, bár illetlen sejtéseim azért képződnek róla. Arról sincs tudomásom, vajon eljutott-e ez a javaslat előzetesen magához Gyurcsányhoz, avagy csupán a szerző spontán munkálkodik újbóli trónra emelésén? Ámbátor ez a kérdés valójában nem is lényeges. Magát az okfejtés logikáját érdemes inkább szemügyre venni.

Meglepő módon azt írja Debreczeni, az, hogy Gyurcsányt „máig nem merték letartóztatni, jórészt annak köszönhető, hogy aktivitása révén az elmúlt hónapokban Orbán ellenfeleként tudta pozicionálni magát, így az ellene indított eljárás nyilvánvaló politikai bosszúpernek tűnne a hazai és külföldi közvélemény előtt”. No, ez érdekes.

Gyurcsány hónapok óta tényleg csak azért dolgozna, hogy ne lehessen őt „letartóztatni”?! Ezért volt az a rekedten is elmondott beszéd a kommunista mártír Nagy Imre szobránál? Csak azért akciózna folyvást, hogy megússza?! Semmi belülről feltoluló értékvihar, semmi érdekmentes, őszinte felháborodás? Tényleg nem érzékeli a szerző, hogy eme könnyen kikezdhető érvelése jóval többet árt jelenlegi kiválasztottjának, mint amennyit használ?!

Ami engem illet, pillanatig sem voltam szerelmes Gyurcsány Ferencbe (se más politikusba), de tragikomikus alakját, szereplését ennél azért kicsit többre tartom. Soraival Debreczeni azt sugallja, Gyurcsánynak tényleg van mitől tartania, politikai aktivitását főleg a félelem motiválja, amit én – istenuccse! – nem hiszek. Mert ha Gyurcsány – a jogállamiság keretein belül – perbe hívható, legyen per. Remélem azonban, hogy a vádakra az exminiszterelnök-pártvezér (aki politikailag sok mindenben kritizálható ugyan, de büntetőjogilag momentán ártatlan) minden kétséget kizárólag megfelelne. Csakhogy mi köze van ennek a virtuális lehetőségnek Gyurcsány gátakat nem ismerő politikai ambíciójához? Tényleg minden föllépése elővágás volna, merthogy ő maga is tart valamitől? Minden, amit tesz, menekülés a bírósági nagyjelenettől, ami, ha mondvacsinált idézésen alapulna, akár a javára is fordítható? Vajh, mit gondolt ezekről a bökkenőkről a szerző, amikor cikkét írta? Nem arról van-e szó, hogy aktuális kedvezményezettjét védve, gondolatmenetében kissé előreszaladt?

Vele szemben úgy vélem, Gyurcsány csitíthatatlan ambíciói nem magánakciók, „csupán” politikailag reménytelenül elhibázottak. Debreczeninek persze abban igaza van, hogy a baloldal jelenlegi helyzetéért korántsem egyedül Gyurcsány a felelős. Régóta halmozódó büntetés ez, amelynek társadalmi-politikai kockázatára néhányan már korábban figyelmeztettek. Amikor ő a vákuumot jó érzékkel kiszimatolva porondra lépett, azért akarta birtokba venni a pártot, hogy megújítsa. De az egyrészt nem hagyta magát (ne most részletezzük, miért nem), másrészt Gyurcsány erőteljes, de végül amatőr kísérlete ettől függetlenül is politikai tévútnak bizonyult. Akinek sok-sok éve van rá, hogy bizonyítsa tehetségét, de nem megy, annak azért a tükröt is használnia kéne: roppant hasznos jószág. Ám, ahogy a mohácsi csatavesztés következményeiért Tomori Pált csak módjával lehetne tetemre hívni (szegény, fejétől elválasztva maradt a csatatéren), Gyurcsányt sem korrekt egyetemlegesen felelőssé tenni az elmúlt húsz esztendő egészéért. Ő csak próbálkozott, ma már azonban világosan látszik: téves politikai szemmértékkel, intellektuális bázisát tekintve felkészületlenül. A bukó trend azonban mélyebb és összetettebb okokra vezethető vissza, mint egyetlen személyre, más kérdés, hogy Gyurcsány habitusa, valamint kritikátlan környezete a nyilvánosság előtt mindmáig felduzzasztja alakját. Ahhoz, hogy mindezt észrevegyük, jó szem és intellektuális becsület kellett meg persze némi bátorság, hogy mindezzel szembesítsék. Az „árulóktól” eltekintve azonban senki sem merészelte kimondani az idők során egyre nyilvánvalóbb tényt, s ennek máig ható a következménye. Debreczeni cikke arról tanúskodik, hogy a balliberális tábori lelkészek számára ma is a szerecsenmosdatás a legfontosabb.

Pedig ma már talán az lenne jobb megoldás, Gyurcsány vegye, vigye magával azokat, akik mindezek ellenére, mindenáron őt akarják. Fontos szempont az egység, de az aligha tartható már, hogy nevében a baloldal jövőjét, mint lábtörlőt a kutyakölykök, különféle érdekcsoportok húzogathassák ide-oda, pillanatnyi kényük-kedvük szerint.

Méretessék meg hát a korszerű baloldali és a balliberális alternatíva! Pezsgő – a nemzetközi és a hazai valóság ismeretén alapuló szellemi-közéleti – viták kellenek. Némi színvonal, merthogy az MSZP Simon–Harris-féle innovációja „bad joke, delete” (értsd: rossz vicc, töröld), már az ideológiai vegetáció imitálásához sem elég.

Új baloldal szükségeltetik. Új elemzésekkel. Új paradigmákkal. A politikusok közül pedig nem az lesz a nyerő, aki nagyobbakat alakít a médiafelületeken, hanem az, aki élére áll ennek a változásnak. Nemcsak belharcot vív, hanem az időt, minőséget igénylő szellemi-társadalmi építkezésnek is derekasan nekiveselkedik.

A szerző közíró