Lehet-e alkotmány az Anyám tyúkja?
A jogpozitivista felfogás megengedi azt a szűkített értelmezést, miszerint a jogállam (Rechtsstaat) fennállásának elégséges föltétele, hogy az állam és az igazságszolgáltatás a mindenkire egyformán érvényes és legitim módon meghozott törvények és szabályok alapján működjék. Ez a meghatározás semmit nem mond a jogszabályok tartalmáról. Nincs benne olyan normatív tartalmi kritérium, amelynek alapján bármely jogszabály jogszerűségét vitatni lehet, ha az törvényes és legitim eljárásban születik meg. A történeti és jogfilozófiai irodalomban oly sokat vitatott Carl Schmitt például ez alapján tekintette jogállaminak a hitleri Németország törvényhozási aktusait. A jogpozitivizmus e kissé szélsőséges felfogása többek közt épp ennek köszönhette későbbi népszerűtlenségét. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez a fajta jogpozitivizmus nem üres és tautologikus. A törvények uralmával szemben ugyanis az önkényes jog- és hatalomgyakorlás alternatívája áll, ebben az értelemben tekinthető ez a koncepció is jogállaminak.
Az amerikai alkotmányos fejlődésben ennek a felfogásnak alig leljük nyomát, de egy ezzel analóg konfliktus ott is kezdettől része volt az alkotmányossággal kapcsolatos vitáknak. Az alkotmány aktivista és konzervatív értelmezésének konfliktusa rendre felmerült, amikor olyan kérdések kerültek terítékre, amelyeket az alkotmány tételesen nem szabályozott. Ilyen viták zajlottak már kezdettől a törvényességi és alkotmányossági felülvizsgálat (judicial review), vagyis az amerikai legfelső bíróság szerepéről, de előkerültek a magánélet védelme körül éppúgy, mint a szegregációt tiltó vagy éppen a pozitív diszkriminációt (affirmative action) lehetővé tévő törvényhozási aktusok alkalmával. Az aktivisták úgy érveltek, hogy az alkotmány belső logikájából, szelleméből, az alapító atyák „eredeti szándékából” következtetéseket lehet levonni az adott jogelv vagy törvény alkotmányosságára vonatkozóan akkor is, ha az tételesen nem szerepel az alkotmány szövegében. Az ellentábor pedig rendszerint azzal érvelt, hogy mindez spekuláció. Ha valakinek fontos például a magánszféra védelme, akkor javasoljon e tárgyban alkotmánykiegészítést, azt fogadtassa el a szabályok szerint az alkotmány módosítására jogosult kongresszussal, és ezután hivatkozzon rá, mint alkotmányos alapjogra.
Sólyom László idestova húsz éve megfogalmazott ideája a „láthatatlan alkotmányról” kétséget kizáróan az alkotmányjog óvatosan aktivista felfogását vetítette előre. Nem akarom félresöpörni azokat az aggodalmakat, amelyek ezt a felfogást övezik. A hatalommegosztás elvét mint a jogállami lét egyik alapkritériumát, bizonyosan sértené, ha az alkotmányossági felülvizsgálatra hivatott testület burkolt alkotmányozási, törvényhozási szerepbe keveredne, de ez a szempont még nem zárja ki, hogy az Alkotmánybíróság alkotmánymódosításról ítéletet mondjon.
Az alapproblémát az okozza, hogy egy alkotmányos rendszerben az alkotmány a legmagasabb szintű jogszabály, fölötte, legalábbis jogelméleti szempontból semmi nincs. Az alkotmány szövegét pedig az erre hivatott és a kellő felhatalmazással bíró törvényhozó testület fogadja el valamilyen procedurális szabályrendszernek megfelelően. Kétségen felül áll, hogy a kormánypártok kétharmados többsége a mai magyar parlamentben a mai szabályok szerint legitim felhatalmazást ad az alkotmány módosítására vagy éppen egy új alkotmány megalkotására. Ebből le lehet vonni azt a következtetést is, hogy az Alkotmánybíróság már nem is tehet mást, mint hogy a legitim módon megszületett jogszabályt alkalmazza és értelmezi. A demokratikus legitimáció elvéből pedig az következik, hogy akiknek ez nem tetszik, azok gyűjtsenek maguknak akkora politikai támogatást, amely elegendő az alkotmány általuk kívánatosnak tartott korrekciójához. Ezt a politikai szerepet az Alkotmánybíróság nem vállalhatja magára.
Ezzel a következtetéssel szemben két ellenérvem van. Az egyik arra vonatkozik, vajon valóban igaz-e, hogy az alkotmány szövege olyan korpusz, amely semmilyen más külső kritériumnak nincs alávetve. Ha ez így lenne, abból logikailag az következne, hogy bármilyen tetszőleges szöveg, mondjuk, az Anyám tyúkja szövege is megfelelne az alkotmányosság föltételeinek, amennyiben az alkotmányozáshoz szükséges többséggel bíró politikai erő ezt így látja jónak. Könynyen belátható, hogy ez abszurd következményekkel járna. Ha viszont az alkotmány nem lehet tetszőleges tartalmú, akkor mégiscsak vannak olyan mögöttes jogelvek, erkölcsi előfeltevések, amelyeknek koherens módon tükröződniük kell a szövegben, illetve az általa létrehozott szabályrendszerben és politikai struktúrában.
Ezekben az alapelvekben és értékekben, úgy gondolom, elegendően széles körű közmegegyezés van a civilizált világban, felsorolásuk e helyütt talán nem szükséges. Pontos tartalmukról és érvényesítésük részleteiről vita folyhat, de értelmetlen volna azt föltételezni, hogy nem létezne valamilyen előzetes képzetünk azokról a paraméterekről, amelyek az alkotmányosság kritériumait kijelölik. Ebből az is következik, hogy egy alkotmányos jogrend és törvénykezés minőségéről, koherenciájáról, szelleméről ezeknek a képzeteknek a fényében képesek vagyunk ítéletet alkotni és következtetéseket levonni. Ennyiben tartom meggyőzőbbnek az óvatosan aktivista felfogást. Nem tudhatjuk, milyen alkotmányt fog a Fidesz és a KDNP jövő tavasszal elfogadni, és az alkotmányosság kritériumainak elvileg sokféle megoldás és szabályrendszer megfelel, de az tudható, hogy mi az, amit egyáltalán alkotmánynak lehet tekinteni, és mi az, amit biztosan nem. Ha nem így lenne, nem volna miről vitatkozni.
A jelenleg hatályos alkotmány módosításainak alkotmányosságáról azonban még ennél is határozottabban formálhatunk véleményt, hiszen rendelkezésünkre áll a húsz éve érvényben lévő alkotmány, illetve az Alkotmánybíróság húszéves ténykedése során fölhalmozódott joganyag. A fentiekből ti. az is következik, hogy az alkotmány sem módosítható tetszőlegesen. A visszamenőleges hatályú törvénykezés tilalma olyan jogelv, amely nélkül alkotmányos jogrend nem képzelhető el. Akkor sem, ha például az amerikai alkotmánnyal ellentétben ez a magyar alkotmányban tételesen nem szerepel, csak a büntetőjogra vonatkozóan. A tulajdonhoz való jog az alapjogok közé tartozik, de az alkotmány korántsem védi olyan erősen, mint más alapjogokat, például az élethez vagy az emberi méltósághoz való jogot. Ezért nem mernék elhamarkodott véleményt mondani arról, vajon a honvédelmi törvény ismert módosítása vagy a magánnyugdíjpénztárakra vonatkozó friss törvény kiállná-e egy alkotmánybírósági felülvizsgálat próbáját, vagy sem. (A magánnyugdíj-befizetések esetében abban sem vagyok biztos, hogy azok egyértelműen, klasszikus értelemben magántulajdonnak tekinthetők-e, hiszen mögöttük egy jelentős adófizetői befizetés áll, igaz, egy jövőben esedékes államadósság kiváltása fejében. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy közgazdasági szempontból helyesnek tartom a lépést.)
De abban szinte biztos vagyok, hogy az Alkotmánybíróság megfosztása attól a jogkörtől, hogy a magántulajdont érintő adóügyekben és kapcsolódó kérdésekben ítéletet mondjon, ellentmond a hatályos magyar alkotmánynak, amelyben a magántulajdon védelme mégiscsak szerepel. [9. § (1) „Magyarország gazdasága olyan piacgazdaság, amelyben a köztulajdon és a magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül.”] Belátom, hogy a kialakult állapot jogelméleti szempontból bizonyos értelemben patthelyzetnek minősíthető, de az eddig elhangzott érvek nem győztek meg arról, hogy az Alkotmánybíróságnak nincs alkotmányos jogköre és felhatalmazása kilépni ebből a patthelyzetből.
A szerző történész
