Sajnos nincs igaza azoknak, akik a jogállam maradékaiból arra következtetnek, hogy az elmúlt fél év rombolásai ellenére a jogállam stabil maradhat. Egy rombolási folyamat persze megállítható, talán vissza is fordítható, de egy-egy részterület érintetlenül maradása vagy javítása önmagában nem képes erre. Ezeket az általános összefüggéseket azért bocsátom előre, mert a bírósági szervezet szabályozásában meglepő módon határozottan előremutató jelek vannak, amelyekről a nagy jogállami ellenforradalom idején érdemes megemlékezni. Csakhogy egy pohár viszonylag tiszta víz nem teszi ihatóvá a dézsányi szennyet.

Miután a bírói kart a jobboldal jócskán megalázta a 2006 őszi eseményeket vizsgáló színjátékban, a háttérben megköttetett valamilyen megállapodás arról, hogy az Országos Igazságszolgáltatási Tanács korábban közzétett reformelképzeléseiből mi és milyen módosításokkal valósulhat meg.

A bíróságok hatékony működését és a bírósági eljárások gyorsítását szolgáló törvénymódosítások – a sok szempontból kifogásolható, mert garanciákat csorbító egyszerűsítések mellett – a hatékony központi igazgatás irányába próbálnak lépni. A gyorsítás aligha sikerülhet, a központosítás, a hatékonyabb igazgatás talán. Nem tudhatjuk még jelenleg, hogy a közjogi ötletelés milyen struktúrát szán végül az igazságszolgáltatásnak, a jelenlegi szervezeti rend teljes megőrzése is elképzelhető és az Alkotmánybíróságot, a felállítandó Közigazgatási Bíróságot is bevonó egységes igazságügyi konglomerátum kialakítása is. Nincs értelme a találgatásnak, akkora fantáziánk úgy sincs, mint amivel mostanában alkot a jogalkotó.

A szándékok szerint nagyon szűkre szabott új alkotmány tervezete ebben a tekintetben két károsan felesleges elemet is tartalmaz: az ügyészség jelenlegi formális függetlenségét, ami ebben a formában csak a teljes felelőtlenséget és az átláthatatlan működést garantálja, s az OIT kizárólagos igazgatási szerepét a bíróságok adminisztrációjában. Mindkét kitétel káros, mert elzárja az utat egy felelősségi elemeket beépítő, kiegyensúlyozottabb, a hatáskörök megosztásán alapuló szabályozás előtt. Ez a koncepció sem vesz tudomást arról, hogy nincs a világon olyan bírósági igazgatás, amely ne a hatáskörök valamilyen megosztásával működne.

A mostani változtatások erősítik a központi igazgatás szerepét, amit továbbra is a választott bírák többségéből álló tanács lát el. Az ún. külső tagok (ezentúl nem egy, hanem két miniszter, a legfőbb ügyész, az ügyvédi kamara elnöke, két képviselő) soha nem voltak képesek semmilyen kontroll vagy ellensúly szerepét ellátni. A belső erőviszonyok és a döntési hatáskörök monolit szerkezete miatt a nem bíró tagok még abban a nagyon valószínűtlen esetben sem tudják érdemben befolyásolni a lényeges döntéseket, ha konszenzus van közöttük. A nyilvánosság, az átláthatóság biztosítása pedig nekik sem érdekük.

Most a miniszter visszavesz néhány szabályozó hatáskört, amely 1997 óta az OIT kezében volt és ott satnyán működött, de ezekkel sem fogja tudni tartalmassá tenni az igazságszolgáltatás működéséért fennálló felelősségét. Még akkor sem, ha a testület működésének átláthatósága érdekében is történnek lépések.

A helyzet az, hogy ma az ügyészség és a bíróság úgy épül fel, hogy azoknak van hatáskörük, akiknek nincs hozzá felelősségük. Csak persze demokratikus elkötelezettséggel nehéz a jelenlegi kormányzat számára további hatáskörbővítéseket javasolni, hiszen az igazságügyi irányítás területén is csak a kiegyensúlyozott, hatalommegosztásra épülő megoldások illeszkednek be a jogállami szerkezetbe. Határozott modellkorrekció nélkül azonban továbbra sem valószínű olyan változás, amely felborítja a középszerűség, a teljesítményviszszafogás és a felelőtlenség konszenzusát. Az 1997-ben erős igazságügyi lobbihatásra létrejött igazgatási modell nem egyszerűen a hatáskörök példátlan, ellensúlyok nélküli koncentrációját teremtette meg, hanem ezzel a szükséges belső szervezeti, szemléleti, kulturális változásokat is lefojtotta. Ennek fényében érdemes értékelni a jelenlegi szervezeti módosításokat.

A jog egységesebb értelmezésének alkotmányos kötelezettségét a Legfelsőbb Bíróság akadozottan, elégtelenül látja el, ezért a jövőben törvény kötelezi e legmagasabb bírói testületet a tudományos elemzésre. Ahhoz, hogy ez valamennyire megfelelően működjön bizonyosan szükség lenne az ítéletek sokkal nagyobb nyilvánosságára és a bírói előmenetel átláthatóbb, normatív rendszerének megteremtésére. A magas szintű tudományos kommunikáció és elemzés, mely rövid távon meglehetősen valószínűtlen a jelenlegi helyzetben, akkor tudja a bírói autonómia sérelme nélkül befolyásolni a jog értelmezését, ha a bírói kar többsége is befogadja. Ehhez a bíróvá válás, az alkalmasság, az előmenetel új szabályozására lenne szükség. Ezekben is történik most némi előrelépés: végre folyamatossá válik a bírói alkalmassági vizsgálat (6 évenként a nyugdíjig), kötelező lesz a továbbképzéseken való részvétel, s remélhetőleg szigorodik, normatívvá válik a kiválasztás. Mindenesetre csökkenhet az igazgatási vezetők kontroll nélküli szerepe a bíróvá válásban. Nem lenne szabad viszont a határozott időre kinevezett bírókat újabb évekre határozott időre kinevezni, még a minőségi kontroll jegyében sem, mert az ilyen státuszú jogalkalmazó csak korlátozottan független, természetesen a bíróvá válás előtt álló titkárok is.

Mivel a hatályos bírósági igazgatás legsúlyosabb baja a központi adminisztratív potenciál feláldozása volt a rendies logikával működő megyei igazgatási hatalom megőrzésének oltárán, kifejezetten szükséges lépés a vezetői pályázati rendszer javítása és a vezetők OIT tagságának korlátozása. Mivel eddig lényegében semmilyen formális feltételnek nem kellett megfelelnie annak, aki vezetői posztra pályázott, viszonylag egyszerű az előrelépés. Végre vezetői ismereteket is kell szereznie annak, aki vezetni akar. A trivialitásoknak is örülni lehet. Határozottan kedvező hatással járhat a bírósági vezetők újraválaszthatóságának korlátozása: a jelenleg domináns pozícióban lévő megyei elnökök többsége csaknem két évtizede vezetői pozíciót tölt be. És ez még akkor is torzulásokhoz vezet, ha valamilyen tényleges felelősség is társul a vezetői hatáskörökhöz. A jövőben, a törvényhozó szándékai szerint szigorodnak a vezetői vizsgálatok is. Van azonban a központosításnak számos veszélye is. A törvény önálló hatáskörökkel rendelkező tényezővé emeli az OIT elnökét, aki ezentúl maga nevezheti ki a Hivatal vezetőjét. Ezzel tovább nőtt a feszültség az egy személyben összpontosuló két funkció között: a legfelsőbb bírói ítélkező testület vezetője és a legfőbb adminisztratív bírósági vezető funkciója, tevékenysége és felelőssége elvileg is más természetű. Ez csak olyan rendszerekben nem okoz felelőtlenséget, csak ott nem veszélyezteti a függetlenséget, ahol a bírák státuszát nem érintő központi hatásköröket az ezért felelősséget is vállaló miniszter látja el.

A központosítás, a minőségbiztosítási és felelősségi elemek beépítése jó irány, jó, hogy a törvény határozottan előírta a bírák arányos terhelését előmozdító eszközök kialakítását. Csak sajnos az igazságszolgáltatás teljesítménye rengeteg más tényezőtől is függ: a jogállam leépítése, a jogbiztonság lerombolása pedig a lehető legkedvezőtlenebb környezet az igazságszolgáltatásra nézve. Egyelőre a közjogi földindulások ellenére mind az ügyészség, mind a bíróságok igazgatásának, alkotmányos státuszának ügyében a status quo csapdájában maradtunk. Nehéz szabadulni attól az értelmezéstől, hogy az alkotmányos kultúra nélküli kormányzásnak ez épp megfelel.

A szerző jogszociológus