A feladat tehát a lehető legegyszerűbb, mindent úgy kell tenni, mint eddig, csak még inkább. S akkor a „mindent megtehetünk” fölmutatása a „semmit sem tehettek” demonstrációjává válik.

A kormánypárti Heti Válasz is kénytelen elismerni, hogy, úgymond, „rosszindulatú jogalkalmazás esetén” a sajtószabadság „súlyosan sérülhet. Ha pedig nem sérül, kérdés: megérnek-e ennyi hűhót olyan jogosítványok, amelyekkel sosem élmajd a hatóság?” Nyilvánvalóan csak akkor éri meg, ha a jogosítványok akkor is hatnak, ha nem élnek velük. A megbukott mélysoviniszta szlovák kormány is erre a számításra építette a maga nyelvtörvényét, és pontosan úgy akarta azt Európában eladni, mint az Orbán-kormány a cenzúratörvényt: várják ki a gyakorlatot, majd meglátják, hogy nem lesznek itt olyan drámai következmények, mint amilyenekről Európát fellármázó rágalmazóink huhognak.

Olyan vélemény nincs, melyről ne lehetne azt állítani, hogy valamely közösség nyílt vagy burkolt megsértésére és kirekesztésére irányul. A cenzúratörvényt elítélő vélemény is nyilvánvalóan sérti azokat, akik megszavazták, és ki is rekeszti őket a szabadság és a demokrácia barátainak köréből. Senki nem tarthatja tehát tiszteletben egyszerre a törvényt és a saját véleményét. Választani kell.

Másrészt a cenzúratörvényt soha nem szavazták volna meg azok, akik megszavazták (és persze ezzel ismét egy közösséget sértek), ha fölmerült volna bennük az a lehetőség, hogy azt politikai részrehajlás nélkül fogják alkalmazni. Hiszen a kivételes mértékű hatalmat, melyet élveznek, részben (!) annak a korábban ellenzéki, jelenleg kormánypárti sajtónak köszönhetik, mely a politikai ellenfeleik elleni gyűlölet keltésében minden korábbi mértéket messze meghaladott, és folyamatosan meghalad. Mocskok, patkányok, undorító férgek, hülyék, aljasok, köztörvényes bűnözők, maffiavezérek, kegyetlen állatok... stb. stb. Ezek a megszokott, hétköznapi minősítések az Orbán-kormány mögött álló sajtó nagyobbik részében. A kormánypárti képviselők nyilván nem arra szavaztak, hogy Széles Gábor urat pillanatok alatt kibüntessék a vagyonából, holott tudják, ez elkerülhetetlen lenne, ha komolyan gondolnák a törvényt, melyhez a nevüket adták.

A gyűlöletkeltés kirívó és (nagyon helyesen) büntetlen kormánypárti megnyilvánulásainak lenyűgözően gazdag példatárát érdemes folyamatosan frissíteni s a bel- és külföldi nyilvánosság szeme előtt tartani, hogy ezzel lehessen összevetni azokat a szövegeket, melyek megbírságolásával próbálkozhatnak, ha a törvény önmagában az önkorlátozó félelem fölkeltésére és fönntartására nem lesz alkalmas. A sajtószabadság barátainak nyert ügyük van, ha a szerencsétlen kormány szerencsétlen cenzúrahivatala csak a tehetetlenség és a kelletlen, tunya Európát válaszra kényszerítő politikai perek között választhat.