Euró nélkül mit sem ér az egész!
Átfogót, éspedig egyszerre több értelemben. Nevezetesen: először is a görög állam- és bankadósságok hitelezőit nagyvonalú segítségnyújtás felkínálásával meggyőzve; másodszor Görögország jövőben tanúsítandó gazdasági és költségvetési magatartásának a feltételeivel összekapcsolva; harmadszor pedig, ezzel egyidejűleg, a globális méretekben spekulációs tevékenységet folytató magánpénzügyi intézmények számára a későbbiekben előforduló további esetekre ugyancsak elvi segítőkészséget jelezve. Ehelyett a német határozatlanság a közös Európa elbizonytalanodásának a fázisához vezetett, s ezáltal Írország, Portugália és más országok elleni spekulációra hívott fel.
Németország végül ugyan segített, de csak mindenféle bonyodalmak, felesleges negatív megnyilvánulások és egynémely erős kifejezések elhangzása után. Időnként az volt a látszat, mintha Németországot kizárólag a taktikai előnyök megszerzése érdekelte volna, és kiváltképp az, hogy a lehető legkisebb anyagi terhet kelljen magára vállalnia.
Az a vita, amely jelenleg az Európai Unió magasan eladósodott országainak a jövőjéről folyik, s főként Angliából és az Egyesült Államokból áramlik át hozzánk, ugyancsak nem tüntet fel jó fényben bennünket, németeket.
Mi, európaiak valamennyien a felvilágosodás gyermekei vagyunk
Ebben a helyzetben szükségesnek tűnik, hogy németekként felidézzük magunknak az utóbbi hatvan évünk történelmét. Kurt Schumachertől és az SPD-től eltérően Konrad Adenauer és a CDU/ CSU 1950-ben elfogadta a Schuman-tervet, később az úgynevezett újrafelfegyverkezést és a Szövetségi Köztársaságnak a Nyugathoz kötését. Amikor Willy Brandt és a szociáldemokraták – három év nagykoalíciós előzmény után – 1969-ben kormányra kerültek, magától értetődően valamennyi érvényben levő szerződést teljesítették. Az európai integráció további kiépítésére és az Európai Gazdasági Közösség bővítésére voksoltak. A CDU/CSU akarata ellenére új keleti és Németország-politikát juttattak érvényre, és keresztülvitték, hogy Németország szerződésben mondjon le az atomfegyverekről; a CDU/CSU-ellenzék akarata ellenére 1975-ben részt vettek a helsinki értekezleten, és aláírták annak záróokmányát – az emberi jogok elismerését is beleértve; modernizálták a nyugatnémet hadsereget, és a NATO kettős határozata révén kivédték az elsősorban Nyugat-Németország ellen irányuló új szovjet fenyegetést, amelyet a közép-hatótávolságú atomrakéták jelentettek.
Amikor Helmut Kohl 1982-ben újra kormányra juttatta a CDU/CSU-t, ő is vállalta mindezeknek a szerződéseknek a betartását. Kancellársága idején nyílt meg a lehetőség 1989-ben Keleten egész Európa és egyúttal Németország egyesítése előtt. Az SPD, élén Oskar Lafontaine-nel, kifogásokkal élt. Amikor azonban 1998-ban, Gerhard Schröder alatt megint az SPD került kormányra, ők mindazt betartották, amiben Helmut Kohl 1990-ben a „kettő plusz négy tárgyalások” keretében és 1991–1992-ben Maastrichtban megállapodott. Ugyanígy járt el később a Merkel vezette nagykoalíció.
Noha 1949 óta a mindenkori ellenzéki párt a lehető leghevesebben bírálta az aktuális szövetségi kormányt, az új kormányok mégis habozás nélkül folytatták a biztonsági és védelmi politikát, a Németország-politikát, és egyaránt következetesek maradtak az európai integráció kiterjesztésének kérdésében. Így aztán Schröder és Merkel is aktívan megvalósította és érvényben tartotta a közös európai valutáról Kohl közreműködésével hozott döntést.
A Német Szövetségi Köztársaság politikájának ez a folyamatossága mindmáig nélkülözhetetlen tényezője maradt a közös piac fejlődésének, az Európai Gazdasági Közösségnek, az Európai Uniónak –és az Észak-atlanti Szerződés Szervezete elrettentő erejének az akkoriban fenyegető Szovjetunióval szemben –, s végül a világ új fizetőeszközének, az eurónak.
Az összes eddigi bonni és berlini szövetségi kormány hatvan évnél hosszabb múltra visszatekintő közös politikájának alapját – minden pártpolitikai torzsalkodás és minden rosszul értelmezett ellenzékiség dacára – egyetlen döntő felismerés szolgáltatta: Európa integrációja ugyanúgy hosszú távú stratégiai érdeke a korábban megosztott, ma újra egyesült német nemzetnek, mint az összes többi európai nemzetállamnak.
Jean Monnet, a nagy francia már 1950-ben tudta, és ki is mondta, hogy az európai nemzetállamok többségének egyesítése egy tartósan közösen cselekvő közösségben olyan célt jelent, amelynek a megvalósítására a világtörténelemben még sehol nem volt példa. S hogy ennek eléréséhez ezért is nem létezhet végérvényes terv, hanem lépésről lépésre kell haladni.
Ma is még ennél a lépésenként előrehaladó folyamatnál tartunk. Ugyanakkor azonban ez a folyamat már két évtizede Kelet felé is kiterjedt. Legfőképpen ez teremtett számunkra, európaiak számára több mint hatvan éven keresztül békét. Egészen másként, mint a XX. század első felében, egészen másként, mint a XIX. században: Európában nincs nagy háború! Egyszersmind létrejött egy Európai Unió, amely sem nem államszövetség, sem nem szövetségi állam, hanem valami egészen új, valami egészen sajátos –és ugyanakkor olyasvalami is, ami még mindig befejezetlen!
Nincs közös nyelvünk. Valójában még csak közös vallásunk sincs, hiszen katolikusok és protestánsok évszázadokon át harcoltak egymással – fegyverekkel is, s közös erővel üldözték és nyomták el a zsidókat és a muzulmánokat. Nyilvánvalóan van viszont számos közös alapvető értékünk. Valamennyien meg vagyunk győződve az alapjogok szükségességéről. Közösen vagyunk a felvilágosodás gyermekei. Államainkat elválasztottuk egyházainktól és vallási közösségeinktől. Államainkon belül mindnyájan megteremtettük a hatalommegosztás rendszerét. Együttesen meg vagyunk győződve a parlamenti demokrácia előnyeiről. És mindezen túl közös kincsünk a zene, a képzőművészet és irodalmunk nagy része. Büszkén beszélhetünk közös európai civilizációról, amely jelentős kiágazásokkal még Oroszországra, Északés Dél-Amerikára, valamint a világ más részeire is hatással van.
A világhelyzet időközben óriási mértékben megváltozott. Látjuk Kína, India, Oroszország, Brazília vagy az OPEC-országok világgazdasági jelentőségének növekedését. Látjuk a korábbi fejlődő és feltörekvő országok folyamatos felemelkedését. Egyidejűleg látunk tudományos, technológiai és gazdasági globalizálódást, a kínálatok és a keresletek globalizálódását. És tudnunk kell: a XXI. század végére az európaiak a világ lakosságának már csak mintegy öt százalékát fogják kitenni.
A XXI. században az európai civilizáció önérvényesítése a tét. Ezenközben nekünk, európaiaknak hat évtizedre volt szükségünk ahhoz, hogy az 1950-ben megszületett Schuman-tervtől eljussunk az Európai Unió mai állapotához. Ezeknek a fokozatos erőfeszítéseknek a sorában fontos lépést tettünk előre a közös európai valuta, az euró megteremtésével.
Közös intézményeink ellenben túlságosan bonyolultakká váltak, és az Európai Parlamentnek túlságosan kicsi a jogköre. Mindenekelőtt egy közös gazdaságpolitika hiányzik, ez idő szerint különös tekintettel a tagállamok eladósodottságára – a pénz- és tőkepiacok Egyesült Államokból kiinduló válságának kényszerű következményére.
Az Amerikai Egyesült Államokban legkésőbb 18 hónap múlva megkezdődik az elnökválasztási és kongresszusi kampány. Megtörténhet, hogy egy, a jelenlegitől teljesen eltérő amerikai politikai vezetés bennünket, európaiakat újabb világgazdasági és világpolitikai nehézségek elé állít. Nem utolsósorban ez az eshetőség az oka annak, hogy az európai politikusokat szorítja az idő.
Aki ebben helyzetben csupán taktikázik és ügyeskedik, aki nyilvánosan akár csak felveti az eurószövetség szétesését, az mindennemű előrelátásnak híján van. A nemzeti valuták visszaállításának csupán csak a szándéka is azonnal feneketlen mélységekbe taszítaná néhány déleurópai fizetőeszköz értékét, és megfordítva, kolosszális mértékben felértékelné a visszaállított német márkát. Ezáltal nagymértékben fékezné a magas szociális jólétünk alapját adó német exportot, és megszámlálhatatlan német munkahelyet ítélne megszűnésre. A népszerűség terén elért pillanatnyi sikert végtelen macskajaj követné. Ezért van egyaránt igaza Jean-Claude Trichet-nek, az Európai Központi Bank elnökének, és Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnöknek. Mi, európaiak a korábban elkövetett hibákat nem tehetjük meg nem történtté, ugyanakkor azonban mihamarabb meglehetősen szokatlan korrekciós munkákba kell kezdenünk.
Nekünk, németeknek még többet fel kell áldoznunk a szuverenitásunkból és a pénzünkből
Magától értetődik, hogy a szükséges korrekciók megint csak pénzbe fognak kerülni. Magától értetődik, hogy főként megint csak nekünk, németeknek fognak sok pénzünkbe kerülni. Utóvégre is mi vagyunk a világon az egyik legnagyobb, egyszersmind a szociálpolitika és a költségvetési politika terén az egyik leghatékonyabb népgazdaság. Ha már egyszer mi, németek a XIX. században és a XX. század első felében jelentős mértékben járultunk hozzá a viszályokhoz Európában és a világban, akkor a mai helyzetben egészen más módon kell hozzájárulnunk ahhoz, hogy a múlt szörnyűségei ne ismétlődhessenek meg. Ehhez pedig arra van szükség, hogy még többet áldozzunk fel a szuverenitásunkból és a pénzünkből.
Nem látnoki idealizmus, hanem önnön stratégiai érdekünk, hogy megőrizzük az Európai Uniót és ezzel az európai civilizációt, s ennek arra kell indítania bennünket, hogy lemondjunk a nemzeti egoizmus által kínált apró előnyökről. Hosszú távon Németország komoly felelősséget vállal abban, hogy az európai államok egy gazdaságilag cselekvőképes szövetséggé nőjenek össze. Ehhez mindazonáltal sem német főparancsnokra nincs szükség, sem pedig német iskolamesterre, mert az csak ellenérzéseket váltana ki a többi kapitányból, és elijesztené őket. Azt ellenben a német politikusoknak nagyon is meg kell értetniük a lakossággal, hogy mi, németek vagyunk azok, akiknek áldozatokat kell hoznunk, s hogy miért nekünk kell ezt megtennünk.
Az írást, amely 2010. december 16-án a Die Zeitben jelent meg, a német hetilap engedélyével közöljük. Várnai Péter fordította.
A szerző német kancellár 1974 és 1982 között