Lengyelország valóban nem Írország, sőt. Még mindig általános irigység tárgya amiatt, hogy a kárhozatos tavalyi évben – az uniós tagországok közül egyedül – nemzeti jövedelme nemhogy zsugorodott volna, hanem nőtt, és az idén, ha minden jól megy, a tavalyi növekedés meg is duplázódik (3,5 százalék). De mai világunkban minden relatív, a fekete-fehér megközelítések hamisak. Mondok egy merészet. Orbán Viktor nyugodtan kijelenthetné, hogy „hála istennek, nem vagyunk Lengyelország” – tudniillik a lengyel államháztartás deficitje az idei év végén a GDP-nek majdnem 8 százaléka lesz, miközben a magyar ennek a felét sem éri el. Ha erre Tusk válaszként azt mondaná, hogy „hála istennek, nem vagyunk Magyarország”, akkor ő sem lódít, mert a lengyel államadósság a GDP-nek pillanatnyilag még mindig 55 százaléka alatt van, miközben a magyar a 8o-at (nota bene: az uniós átlagot) verdesi.

Rokonságok azért vannak. Mértékadó lengyel közgazdászok szerint a Tusk-kormány sunnyog. Noha az államháztartási deficit óriási teherként nehezedik rá, semmi késztetést nem érez arra, hogy a nagy elosztó rendszereket megreformálja. Amiképp a magyar sem.Mindkettő ugyanabban bízik: hogy tudniillik a növekedésből (idehaza: „talpra állásból”) származó állami pluszjövedelmek átmenetileg fenntarthatóvá tesznek amúgy mindenki által tudottan fenntarthatatlan szociális és jóléti juttatásokat, kórházi állapotokat és így tovább. E rendszerek bolygatása nemcsak társadalmi, hanem politikai hátrányokkal is járna. Lengyelországban a parlamenti választások belátható közelsége, Magyarországon a mai hatalomgyakorlók választások előtti ígéretei („nincs többé megszorítás”) miatt. Valóban felette kínos járt utakat járatlanra cserélni. Egyszerre nyugalmat adni, másfelől jótéteményeket feladni. Bankrendszerének totális csődje miatt az „eszméletlenségig” eladósodott Írország például vonakodik megemelni Európa legalacsonyabb társasági nyereségadóját (12,5 százalék), amelynek nagy mértékben köszöni a prosperitását. Emiatt települtek hozzá tömegesen a multik és emiatt gyűlölték csöndben versenytársai. Van esélye, hogy mégis kénytelen lesz rá, amiképp kénytelen volt kérni az unió és az IMF 80–90 milliárd eurós mentőcsomagját. Tudniillik jótállt az ingatlanbizniszben tönkrement bankjai összes adósságáért, és mára eljutott addig a pontig, amikor a bankcsőd lassan államcsőddé válik. Az ír kormány fizetőképessége jövő nyárig tart ki. Még egy csavar. Az ugyancsak hatalmas bajban lévő és ugyancsak minden reformtól vonakodó portugálok valósággal könyörögtek az íreknek, kérjék a mentőcsomagot, mert ha nem, akkor a pánik elhatalmasodásával már ők is csak olyan kamatprémiumok mellett lesznek képesek a piacon pénzt fölvenni, ami agyonnyomja őket.

És az utolsó csavar: ha az euróövezetben bárki „bedől”, akkor az övezeten kívüliekre is cudar sors vár. Általános spekulációs támadás indul meg a „bizonytalan pozíciók”, az eladósodott országok védtelen nemzeti valutái ellen, és akkor majd hiába mondjuk, hogy „hála istennek, nem vagyunk…”