44 másodperc gazdaságpolitika
Ez járt a fejemben akkor, amikor a minap egy kollégám (Mihályi Péter) előadásában azt fejtegette: szakmailag megalapozott-e a kormány Matolcsy György által megnevezett célja, hogy ti. 2030-ra a magyar gazdaság haladja túl az EU-tagországok átlagos fejlettségi szintjét. Akkor is erre gondoltam, amikor egy másik kollégám (Muraközy Balázs) gondos elemzésében annak járt utána, hogy Magyarország felemelkedését valóban egy új iparosítás hozhatja-e meg, ahogy azt szintén Matolcsy hirdeti.
Kollégáim válaszai dióhéjban: az EU utolérésének terve az EU-átlagnál két százalékponttal gyorsabb fejlődést feltételez, amelyhez a magyar gazdaság növekedési forrásai, tartalékai nem adnak elegendő muníciót. A növekedés gyorsítására persze van lehetőség, és ez kívánatos is, elsősorban strukturális reformok és a beruházások növelése révén. Az új iparosítás célkitűzése pedig téves adatokra támaszkodó, a modern gazdasági fejlődés jellegzetességeit figyelmen kívül hagyó, hibás gondolat, jobb, ha elfelejtjük.
A Fidesz-kormányok merész és meglepő gazdasági elképzeléseiről folytatott szakmai vitáknak komoly történetük van. Gondoljunk csak a tartós, évi hétszázalékos növekedésre, amit a Fidesz 1998-as kampányának zászlajára tűzött, s ami szakmai vitát is kiváltott. Vagy jusson eszünkbe Matolcsy 2000-ben megfogalmazott célkitűzése, miszerint a kormánynak közvetlen eszközökkel kell elérnie, hogy a magyar bérszint felzárkózzon az európai átlaghoz. Mindkét vita (melyekhez e sorok írója is hozzászólt) érdekes szakmai érveket hozott fel, de a folyó gazdaságpolitikára csekély hatással volt.
Kétségeimet azonban, hogy érdemes-e szakmai vitába bonyolódni, legyűrte Orbán Viktor néhány mondata, mely október 19-én az RTL Klubban hangzott el. A beszélgetésből mindenki arra a bejelentésre figyelt fel, hogy az állam több pénzt nem utal a magánnyugdíjpénztárakba „az állami nyugdíjalap terhére”. A riporter azonban a különadókról is feltett kérdéseket, melyekre válaszul Orbán egy sajátos iparpolitikai stratégiát fogalmazott meg 44 másodpercben. Kár lenne elsiklani efölött, mert a benne megbúvó gondolat esetleg a jövőnket határozza meg, s a magyar gazdaságot a múltba húzhatja vissza.
Íme, az idézet: „Riporter: De vannak olyan cégek, akik pont azt mondják, hogy a válságadó miatt a beruházásokat fogják visszafogni. Ettől nem tartanak-e?
Orbán Viktor: Nézze, az a helyzet, hogy a termelőszektorra semmilyen válságadót nem vetettünk ki. Tehát ott, ahol a munkahelyek igazán létrejöhetnek – kis- és középvállalkozások, valamint a nagyüzemek esetében a termelőkapacitások kiépítése –, oda nem vetettünk ki semmilyen adót, mert ott munkahelyeket akarunk megvédeni és munkahelyeket akarunk teremteni. A többi fejlesztésnek nincs ilyen munkaerőigénye. Ha esetleg amiatt, a válságadó miatt eláll egy-egy ilyen fejlesztő, az a munkaerőpiacot nem fogja jelentősen érinteni. Bár mindenkivel hajlandóak vagyunk tárgyalni arról, hogy a válságadó mellett hogyan lehetséges, hogy mégis létrehozza Magyarországon azokat a befektetéseket, amelyeket korábban tervezett, akkor is, ha az nem a termelő szférát érinti, hanem éppen a szolgáltatásokat.”
Orbán szerint tehát a szolgáltatások nem tartoznak a termelő szférához, a pénzügyi szektor, a kiskereskedelmi, a távközlési és energiaellátó tevékenységek nem termelnek, és ezekben nem is jönnek létre igazán munkahelyek. (Most hunyjunk szemet afölött, hogy a megadóztatott energiaellátó tevékenységek jelentős része energiahordozók kitermelése és feldolgozása, amit senki a világon nem tart szolgáltatásnak.)
Ismerős lehet ez a szemlélet azoknak, akik 1990 előtt jártak egyetemre, esetleg közgazdasági szakközépiskolába Magyarországon vagy bármely más szocialista országban. Ez nem más, mint amit a „Kapitalizmus politikai gazdaságtana”, a „Szocializmus politikai gazdaságtana” és egyéb tantárgyakban akkoriban oktattak a gazdaság produktív és nem produktív tevékenységekre való felosztásáról. Lássuk csak: „A népgazdaságban folyó tevékenység eleve két nagy csoportra osztható: termelő (produktív) és nem termelő (improduktív) tevékenységekre. A produktív tevékenység alapvető ágazati struktúráját Marx és Lenin az újratermelés arányaival kapcsolatos elméleti munkássága tárta fel.” (Népgazdasági tervezés és irányítás. Szerk.: Kovács Géza, KJK, 1969. 201. o.) „A társadalmi terméket… kizárólag az anyagi termelés területén (szférájában) hozzák létre, mégpedig az anyagi javak termelésének különböző ágaiban kifejtett termelő- (produktív) munkával… De nem minden emberi munka hoz létre anyagi javakat. A munkafajták egész sora nem termelő jellegű, hanem olyan szolgáltatásokat és »szellemi termékeket« hoz létre, amelyek a társadalom számára hasznosak és szükségesek (pl. az orvos, a tanító, a művész munkája), de nem használhatók anyagi javakként.” (A szocializmus politikai gazdaságtana. Szerk.: Berei Andor, Kossuth, 1967. 123. o.)
Orbán Viktor e magasröptű gondolatok foglya, amelyekkel nem az a baj, hogy Marxig és Leninig vezethetők vissza. Sokkal inkább az, hogy 1920 és 1990 között a produktív és az improduktív munka megkülönböztetése iszonyú nagy károkat okozott azokban az országokban, amelyek erre támaszkodva tervgazdaságokat működtettek. A szocialista országokban ugyanis a nemzeti jövedelmet is ennek alapján számolták, s a fejlesztéseket is így osztották el. Olyan ideológia alapján, mely szerint a szolgáltatások jelentős része csupán szükséges, vagy szükségtelen kolonc: nem hoz létre új értéket, nem járul hozzá a nemzeti jövedelemhez. Ennek megfelelően a hiánygazdaság legfájóbb következményeit az emberek a rendkívül elmaradott szolgáltatások területén tapasztalták meg. (A fiatalok kedvéért: 1989 előtt Magyarországon egyetlen, nem túl fejlett lakossági bank s egyetlen, kifejezetten alulfinanszírozott (természetesen állami) telefontársaság működött, s nemigen voltak egymással versenyző kiskereskedelmi láncok sem. A szolgáltatások minősége ennek megfelelő volt. Például egy magánszemély akár évtizedeket várhatott, míg az általa megrendelt telefonvonalat a posta [az egyetlen szolgáltató] számára kiépítette.) Ezt, vagyis a szolgáltatások lenézését olvashatjuk ki nemcsak a miniszterelnök szavaiból, de a megvetést kifejező mimikájából és hanghordozásából is.
Van itt persze egyéb baj is. Miért kellene az ipar- és az adópolitikát csupán a munkahelyek megőrzésének és megteremtésének szempontja szerint meghatározni? Csak a munkahelyteremtés érdekében senki sem fog beruházni, a befektetőket egyéb motívumok mozgatják. Ugyanakkor Magyarország mai fejlettségi szintjén az új munkahelyek tíz-, esetleg százezrei önmagukban semmilyen biztosítékot sem adnak az ország gyors gazdasági növekedésére.
Miért gondolja a miniszterelnök, hogy a pénzügyi, az energiakitermelő és -szolgáltató, a távközlési és a bolti kiskereskedelmi szektornak (amelyek együttesen a magyar GDP 16 százalékát adják és a munkavállalók 18 százalékát foglalkoztatják) nincs jelentősége a munkahelyek megőrzésében és teremtésében? Az EU-ban 1998 és 2008 között a foglalkoztatottak száma kizárólag a szolgáltatásokban nőtt, mégpedig 19 százalékkal, az iparban változatlan maradt, a mezőgazdaságban pedig 18 százalékkal csökkent. De az Orbán és Matolcsy által gyakran követendő mintaként megnevezett német gazdaságban is kizárólag a szolgáltatási szektor tudta növelni a foglalkoztatottak számát (15 százalékkal), s a német iparban dolgozók száma 11 százalékkal csökkent. Ezenfölül szakcikkek tucatjai igazolják a most megadóztatott területeknek az ágazaton túlterjedő jelentőségét az innovációra, a nemzetgazdaság növekedésére, a kivitel bővülésére nézve!
És miért gondolja a miniszterelnök, hogy egy piacgazdaságban a gazdasági alanyoknak, mikor fejlesztési döntéseket készítenek elő, azt rendre meg kellene tárgyalniuk a célországok bürokratáival és politikusaival? Sőt, a mai viszonyokból már az következne, hogy a vállalatoknak külön kijárórészlegeket kellene létrehozniuk arra, hogy a maguk számára ilyen-olyan felmentést könyörögjenek vagy alkudjanak ki a kormány épp aktuális és önkényes intézkedései alól.
A kormánytagok – sokszor zavaros –eszmefuttatásaival tehát akkor is vitatkozni kell, amikor nem alapoznak rájuk közvetlenül döntéseket, s akkor is, mikor velük akarnak „brutális” akciókat megideologizálni. A tévképzetek ugyanis rögzülnek, további hibás döntésekhez vezetnek, s ezek nyomán ismét olyan rossz irányba indul el az ország, ahonnan aztán csak sok év után, igen keserves erőfeszítések árán tudunk majd visszakeveredni.
A szerző közgazdász
