Multikulti – sok vagy kevés?
Magyarán: a bevándorlóknak nemcsak a német nyelvet és kultúrát kell elsajátítaniuk (amire vonatkozóan nagyjából konszenzus van a német pártok és a török kisebbség képviselői közt is), de a közösségi összetartozás tudatáról is le kell mondaniuk. A közösségi integráció elutasítása ugyanis semmi mást nem jelenthet. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a német társadalom ebben a kérdésben erősen megosztott. Másként nyilatkozik Wolf köztársasági elnök és másként a jobb-, illetve a szélsőjobb képviselői. Sőt egyéb alkalmakkor maga a kancellár asszony is. A keresztényszocialista Seehofer pedig általában is jóval visszafogottabb. S a vita nem is hiábavaló, hiszen anélkül bizonyára a török egyetem alapításának ötlete sem merülhetett volna fel. Arról nem is beszélve, hogy a –manapság már integrációként emlegetett – asszimilációigényt a német állam xenofób képviselőinek is relativizálniuk kell –főként a kötelező vallási türelem okából. A különöböző felfogások mögött azonban az a közös képzet lappang, hogy a török emigránsnak hosszabb távon németté kell válnia. Ezt persze így, ennyire nyersen legfeljebb a vitaműsorokban fogalmazzák meg, ott is főként jobbról. Mégis egyértelmű, hogy a többség így érez.
Mindazonáltal Németországmégmindig nem tart ott, ahol a liberalizmus mintaállama Franciaország. Kiutasításokról még nincs szó, igaz, kulturális hovatartozáshoz kötött bevándorlási tilalomról már igen…
A képlet számunkra, határon túli magyarok számára nem ismeretlen. A román vagy a szlovák kormányzat hivatalosan ma sem hajlandó elfogadni a közösségi jogok intézményét. Bár az erőltetett asszimiláció igényét kénytelen volt (legalábbis átmenetileg) feladni, a román állam a romániai magyarság közösségi létét ma is csak megtűrni hajlandó. Tételesen kizárólag a román a hivatalos nyelv, s ezen, lényegileg, az sem változtat, hogy helyileg (elvben mindenütt, gyakorlatilag csupán a Székelyföldön) ma már a magyar is használható. Az állampolgár magyarul is fordulhat az állam központi vagy helyi intézményeihez, igaz, beadványához a szöveg román fordítását is mellékelnie kell. (Akkor meg minek?) A törvény tehát továbbra is különbséget tesz román és nem román állampolgárai közt, épp azzal, hogy a különbözéshez való jogukat nem hajlandó tételes jogként elismerni. Csak román anyanyelvű és kultúrájú polgárainak nyelvét ismeri el államnyelvnek, másokét már nem.
A mi helyzetünk azonban, bizonyos –a Romániát egységes nemzeti állam gyanánt definiáló alaptörvénnyel a szó szigorú értelmében ellentétes! – ’89 utáni törvények miatt összehasonlíthatatlanul jobb, mint a nyugati bevándorlóké. Nyugat-Európa bizonyos államaiban ugyanis különbséget tesznek az „őshonos” és az újabb bevándorlók közt. Az előbbiek számára még az autonómia bizonyos formái is engedélyezettek, miközben ehhez az utóbbiaknak nincs joguk. A megkülönböztetés persze önkényes, hisz végtére is mindenki bevándorló, s hogy ki mikor érkezett, elvileg mellékes. Ha nem így lenne, ismét fellángolhatnának a „ki volt itt előbb?” – kérdéséről zajló történelminek álcázott nacionalista polémiák. A megkülönböztetés hatálya alól azonban Románia sem vonhatta ki magát maradéktalanul.
Ha Merkel megbotránkoztató mondatát alaposan végiggondoljuk, rá kell jönnünk, a kancellár asszonynak voltaképpen igaza van. Csak nem úgy, ahogyan ő gondolja. A multikultinak nevezett teória és társadalmi gyakorlat valóban megbukott, de nem azért, mert túlságosan liberális (azaz szabadelvű) lett volna, hanem azért, mert egyáltalán nem volt az. A hamis szabadság és önrendelkezés illúzióját kellett volna keltenie. És ez az, ami nem sikerül!
Az a „másság”, melyet a Nyugat nemzetállamai a liberalizmus nevében „szépnek” tekintettek (merthogy liberális nézőpontból valóban az), nem a nyelvikulturális különbözés volt, hanem ennek pótszere csupán. A töröknek csak a német nyelv és kultúra tökéletes ismeretében és elfogadása esetén volt joga „teljes értékű” töröknek, azaz „másnak” maradni. Ha ragaszkodott saját nyelvéhez és kultúrájához is, azaz ha nem egyénként, hanem egy közösség tagjaként szeretett volna integrálódni, rá kellett ébrednie, hogy a többség törekvéseit az ellenségesség, azaz a „németgyűlölet” megnyilvánulásaként bélyegzi meg. Még a vallási szabadság korlátozására is történtek kísérletek, lásd a mecsetépítéssel kapcsolatos svájci vagy amerikai tilalmakat.
Félreértés ne essék, eszemben sincs megkérdőjelezni az asszimilációhoz (azaz a saját nyelv és kultúra feladásához) való jogot. Egynyelvű és egykultúrájú társadalmaink tele vannak asszimilánsokkal, s gyakorta épp ők képviselik a legtürelmetlenebb nyelvi-kulturális nacionalizmust. Úgy érzik ugyanis, hogy echte magyarságukat csakis vehemens kisebbségellenességükkel demonstrálhatják. S ez még a Nyugat többnyelvű és többkultúrájú társadalmaira is érvényes. Érdemes az angol Robert A. Dahl szavait alaposan megfontolni: „Ahol a nyelvi különbségek a hagyományban gyökereznek, például Kanadában, Belgiumban, Svájcban vagy Indiában és országok tucatjaiban, a nyelvi kisebbségek jogot formálnak saját nyelvük használatára. E jog megtagadása erőszakot szülhet, s gyakran szül is; az elnyomás könnyen polgárháborúhoz vezethet. Végül is a nyelv mélyen beágyazódik egy személyiség belső rétegeibe; azt mondani, hogy az enyéim nyelve alacsonyabb rendű a másokénál, annyi, mint azt mondani – az enyéim alacsonyabb rendűek másoknál. Mivel az amerikai partokra érkező emigránsok szegények és kiszolgáltatottak voltak, az angolul beszélő többség rájuk tudott kényszeríteni egyfajta nyelvi homogenizációt. Sohasem fogjuk megtudni, hogy önbecsülésüket és gyerekeikét mekkora sérülés érte.” (Forradalom után, 21. oldal.)
Az ember soha nem önként válik meg identitásától, nincs természetes, csak természetellenes asszimiláció. De adott körülmények közt az asszimiláció, ha természetessé nem is, de racionálissá válhat. Mindaddig ésszerű a beolvadás, „amíg a többség képviselőjeként szerzett előnyeim meghaladják a kisebbségi lét által okozott veszteségeimet”. (uo., 20. oldal) A Németországban is egyre nyilvánvalóbbá váló többségi elutasítás – épp a nyugati társadalmak által büszkén hirdetett szabadság jegyében – a kisebbségekből mind erőteljesebb ellenérzéseket válthat ki, közösségi lényekként mind kevésbé érezhetik valóban szabadnak magukat. S ezt a szabadsághiányt az „egyéniség korlátlan szabadsága” sem képes kompenzálni. Arról nem is beszélve, hogy ha a Nyugat korlátozza a közösségi szabadságot, milyen jogon bélyegzi meg azokat a tradicionális társadalmakat, melyek az egyéni szabadsággal teszik ugyanezt. Ha a többségi társadalom arra kényszeríti individuumait, hogy nyelvi-kulturális (implicite erkölcsi) vonatkozásban ugyanolyanok legyenek, mint „ő”, akkor miért volna a törzsi mentalitás jele, ha a kisebbségi közösségek meg arra kényszerítenék tagjaikat, hogy nyelvi-kulturális (implicite erkölcsi) vonatkozásban hűségesek maradjanak a közösséghez, azaz ugyanolyanok maradjanak, mint „ő”.
A multikulti ebből a szemszögből nézve csalás. A kolozsvári Babes–Bolyai egyetem vezetése például hosszú éveken át a multikulturalitás nevében akadályozta és részben ma is akadályozza, hogy a hivatalosan háromkultúrájú, román, magyar és német egyetemen magyar felirat is megjelenhessen, s hogy a magyar és a német tagozatok az anyanyelv szabad használata nevében relatív önállóságot élvezhessenek.
Igen, a multikulti valóban megbukott. De nem azért, mert túlságosan sok szabadságot engedélyezett a kisebbségeknek, hanem azért, mert túl keveset. A kölcsönös többnyelvűség és a szabadon vállalható többes identitások helyett egyoldalú – csupán a kisebbségeket kötelező s gyakorlatilag az asszimiláció folyamatát megolajozó – kétnyelvűséget és többes identitásokat kényszerített rá a társadalomra. Annak ellenére, hogy a biológia és a társadalomtudomány minden eredménye arra vall, hogy az egynyelvű és egykultúrájú közösségek jelentékeny intellektuális hátrányban vannak a kisgyerekkortól több nyelv és kultúra ismeretére szocializált közösségekkel szemben. Ezt a politika nem hajlandó tudomásul venni. Annak ellenére sem, hogy a többségi nyelv és kultúra egyeduralmának erőltetése a többség számára is komoly hátrányt jelenthet. Bizony eljöhet az idő, amikor az angolul beszélők is súlyosan megfizetnek egynyelvűségükért. Nemrégen egy Erdélyben rendezett konferencián azt javasoltam, hogy térjünk vissza – immár a kölcsönös önkéntesség alapján – a kétnyelvű iskolatípushoz, melyben a román szülők is elfogadják, hogy gyerekeik ugyanolyan óraszámban tanulják a magyar nyelvet, mint a magyar gyerekek a románt. E javaslat után a sajtóban nemzetárulóként jelentem meg. (Noha elismertem: a magyar iskolák szétválasztása a 90-es évek elején szükségszerű fejlemény volt.) Pedig ez a modell nemcsak arra teremtene lehetőséget, hogy a magyar gyerekek tisztességesen megtanuljanak románul, hanem arra is, hogy a románok is elsajátítsák a magyar nyelvet. Ez esetben mindkét közösség tagjaiban feloldódhatna az asszimilációtól való félelem, hiszen a két nyelv – gyakorlatilag azonos – státusának elismerése mindkét oldalról eloszlathatná a másik hátsó szándékaitól való, manapság általános rettegést.
Azt még senkinek nem sikerült megértetnie velem, hogy a kétnyelvűség miért csak akkor pozitívum, ha az az angol (az élő nyelvi környezet hiányában sokszor kínkeserves) elsajátítását jelenti, és miért nem az, ha a közvetlen szomszédaim nyelvének (spontán) elsajátítását jelentheti.
Angela Merkel meggondolatlan nyilatkozatával a német jobboldal a klasszikus nacionalizmus nyílt vállalásához látszik visszatérni. Ám kérdés, lesz-e, lehet-e ereje a mind nagyobb tömegű s ezért mind öntudatosabb „idegennel” szemben törekvéseit érvényre juttatni? S mi lesz, ha nem?
A szerző kisebbségkutató, újságíró (Sepsiszentgyörgy)
