Az ilyesmik azért hatnak megfélemlítően –bár önmagukban, pusztán, mint a demokratikus elszámoltatás eszközeinek alkalmazása, akár kézenfekvők is lehetnének –, mert különböző kormányzati és parlamenti megnyilvánulások, vagyis már nem csak szavak, a törvények szokatlan és tömeges átírásától egy kormányfüggő új alkotmányszöveg előállításán keresztül a bírói függetlenség kétségbevonásáig terjednek. Annak kell tekintenünk, ha egy parlamenti albizottság bírákat citál maga elé, és ítéleteiket számon kéri. Márpedig ez megtörtént. Az egymást kölcsönösen fenntartó félelmi mechanizmusokról még leginkább Bibó István írásaiból tudunk. Indokoltnak tetszik most erre emlékeztetni.

Hogy persze ki mitől fél, s mi az ilyen vagy olyanfajta félelem oka, az az „emberi kaland” része, miként azt Hankiss Elemér már több munkájában elemezte, legutóbb a Félelmek és szimbólumok című könyvében. Félhetünk a természet vak erőitől, a társadalmilag, nyelvileg vagy hitükben, szokásaikban idegenektől – de sokszor saját magunktól is. Az ezerarcú félelem egyik megnyilvánulása a hatalomtól való félelem. S ez esetben korántsem csak a jogsértést, a bűnöket megtorló hatalomról van szó, hanem a bűnösöket önkényesen kijelölő hatalomról és a hatalmasok azon történelmileg végtelen sokszor megtapasztalt sajátosságáról, hogy az engedelmesség, a lojalitás elérése kedvelt eszközének a megfélemlítést tartják. Nem a barátságotokra, de még csak nem is semlegességetekre van szükségünk, hanem arra, hogy féljetek és engedelmeskedjetek – vetették oda Athén tárgyalói a bekebelezni szándékozott Melosz sziget lakóinak már Thukydides elbeszélésében a peloponnészoszi háború idején. Ez a hatalom és az alattvalók viszonyának egy régi alapösszefüggése. A görög antikvitásban sokan úgy tartották, hogy a hatalomról lemondani veszélyes. Nemcsak a hatalom félelmetes, hanem a hatalmat gyakorlók is félnek. Félnek a pretoriánusaik zendülésétől, a nép forradalmától, akár jó szándékú, de kényszerű tetteik megtorlásától. Ez a kétfajta félelem aztán az, ami hathatósan és rombolóan hosszan fenntartotta és erősítette egymást a történelem során.

S nem akármilyen félelemről volt-van szó ez esetben, hanem egy őseredeti, zsigeri félelemről, a puszta élet féltéséről. A hatalom elvesztését igen sokszor börtön, kínzás, az élet elvesztése követte. Ez mindig kockázatossá tette a politikába merülést. Emlékezhetünk, nem volt oly régen még a XX. század – márpedig felénk e században, aki politikára adta fejét, az gyakran vásárra vitte a saját bőrét is.

De épp a XX. az az évszázad is, amelyben a modern demokrácia és jogállam kialakulásával és némi derűlátásra is okot adó elterjedésével az e fajta kölcsönös, egymást fenntartó, politikai természetű félelmek megfékezhetők lettek. Ez a modern, liberális demokrácia hozadéka, s ezen belül erről szól a demokratikus legitimáció tana. Bibó István e tanítást a Mussolini diktatúrája miatt száműzetésben élő Guglielmo Ferrerótól, genfi tanárától sajátította el és tette 1945 után – e legitimáció hazai hiányát felmutatva – állapotaink egyik alapmagyarázatává. Ha ugyanis a hatalomra kerülők az állampolgárok – azaz hogy éppen nem alattvalók – egyetértésével, beleegyezésével, elfogadásával, vagyis demokratikusan, a jogállam szellemét és előírásait tisztelve nyerik el és gyakorolják hatalmukat, akkor nem kell bosszútól tartaniuk, ha netán a demokrácia forgandó világában hatalmukat vesztik. Ha tehát valaki legitim módon nyert hatalmat, s azt úgy is használja, akkor a rossz kör megszakítható, s a politikai természetű kölcsönös félelmek tompíthatók, netán még el is enyésznek. Ezzel szemben, ha a hatalom elnyerése nem legitim, vagy ha elnyerése az is volt, de gyakorlása már nem az –ha mégoly jogszerű, vagyis legális is –, akkor újra kezdődik az ördögi kör, a hatalmi vetélytársak félelmei egymást erősítik.

A „modern demokrácia” fogalompárját használtam fentebb, ami jóval több, mint az egyszerű többségi elv, mert a jogállami fékek és ellensúlyok rendszerével a kisebbségben maradtak jogai is érvényesítendők – éppenséggel egy későbbi, valamikori többségre jutás esélyének biztosítása végett. Ha viszont a modern demokrácia elvei szerint működő, felettébb összetett állami masinériában sérül, hibádzik a kormánypolitika gátlástalanul és egyetemlegesként igényelt elfogadottsága, ennek „pótlására” könnyű kézzel nyúlnak a megfélemlítéshez, ami aztán éppen a hatalmon lévők félelemképző aggodalmaira utal. – De miért is aggódnának?

Mai kormánypolitikusaink régóta, s most is emlegetik az örökül kapott „gazdasági csődöt”, az előlük eltitkoltnak állított és általuk „szekrényből kieső csontvázként” keresett, személyes bűnök miatti hiányok okozóit. Emlegetik a szinte mozdíthatatlan „roncstársadalmat”, a képességeik kibontakozását gátló „megalvadt struktúrákat”, s a „gazdasági szabadságharcot”, amely a globális tőke és „nyugati típusú kapitalizmus” ellen indíttatott, ám amit a transznacionális pénzügyi körök hazai rezidensei meg-megcsáklyáznak. S nemcsak ismételgetik ezeket a fordulatokat, hanem a büntetőjogilag okkal felelősségre vonhatók körébe minduntalan bevonni törekednek a csak politikai felelősséggel bírókat is. Ez megfélemlítés – és a hatalom is szorongani látszik, holott magát csak dinamikusnak véli. De a vélelmek és félelmek közt mintha nem éreznék a hártyavékony határt.