Még bizonytalanabbá vált a társadalmi értelemben vett közép nagysága, elhelyezkedése. Kérdőíves vizsgálatok már akkor is a pesszimizmus terjedéséről adtak számot, amikor még nőtt a (megalapozatlan) jólét. Idehaza régóta meghatározó jellemző az elégedetlenség még azok körében is, akiknek erre nincs különösebb okuk – miközben azért 2006 óta a gazdasági szükségintézkedések és a politikai klíma, majd a nemzetközi krízis egyre erőteljesebben megalapozták a rossz érzéseket. Az anyagi, életviteli szempontból középhez sorolható réteg a valóságban is vékonyodik: sokan okkal tartanak a lecsúszástól, az elszegényedéstől.

A középosztály várva várt megerősödése késik, sőt nem csupán a szociálisan veszélyeztetettek és a jómódban élők, de a ténylegesen középre minősíthetők közötti vagyoni olló is alaposan szétnyílt. E táborban ezért nincs közös nyelv, még közösnek nevezhető érdek se nagyon. A „felemelés” tehát csak differenciált módon történhet: ami fent jótékony hatású, az lejjebb alig-alig ér valamit, s alulra érve csak a különbség nyomasztó terhe marad – nem csupán egzisztenciálisan, hanem önérzetben, magabiztosságban is. Mindezt azért kell megemlíteni, mert úgy tűnik, hogy a cél, amely 1998-ban Orbán Viktort vezette, ma is aktuális, de a közép előnyben részesítése jelenleg jóval bonyolultabb kormányzati cél- és eszközrendszert követel, mint tizenkét éve.

Elég egy pillantást vetni a hivatalnoki, közalkalmazotti seregre, amely mindenütt a középosztály derékhadát adja, s ma kiszolgáltatottabbnak érzi magát, mint bármikor, holott a rendszerváltozás óta állandóan próbára teszik alkalmazkodókészségét, sokszor a gerincét is. Ezért nem annak a tetszetős kérdésnek az eldöntéséről van szó, hogy az állam által fizetett „adminisztratív létszám” nagy vagy kicsi, ott van, ahol szükség van rá, vagy sem, hanem arról, hogy milyen esélyekkel „kecsegtető” zónába költözteti a munkahelyükről eltanácsoltakat az eddig ismétlődően halogatott átalakítás most, amikor mindenütt szűk a kabát. Fejvadász ismerősöm mondja: választások után korábban is átéltek rohamokat, de akkor volt, aki munkát, volt, aki embert keresett – most azonban csak az életrajzok tornyosulnak náluk.

Lehetséges ugyan pusztán a felső közép mozgásterét növelni és abban bízni, hogy vállalkozásaikon, fogyasztásukon keresztül ők majd húzzákmaguk után a kevésbé tehetőseket, sőt a rászorultak közül is egyre többeket. A logikus, de leegyszerűsített következtetések azonban sokszor nem válnak be, mert az érintettek másként viselkednek, másra költenek, mint a rendeletalkotók gondolták. Így hát a sokszor emlegetett történelmi szövetség a leszakadókkal könnyen írottmalasztmaradhat, különösen addig, amíg Magyarországon száz ember közül mindössze 38-39 dolgozik. Nem sikerülhet mérhető nagyságrendben munkaalkalmakat teremteni összetett, egymásba kapaszkodó, sőt globális szempontok figyelembevétele nélkül. Az államilag szorgalmazott rendszer-átalakításokhoz pedig megannyi egyéni erőfeszítésnek kell járulnia, például a képzés, a mobilitás terén. Ami, ha úgy tetszik: áldozat. Ha úgy tetszik, nemzeti ügy.

Szóval, adóbevallásunk lehet, hogy el fog férni egy söralátéten. A többi semmiképp.