Fenntartható fejlövés
Két hete, hétfő délután azonban rögtön és pontosan tudtam, hogy mi ömlött Kolontárra és Devecserre, már az első képek előtt láttam azt a szörnyűséget, ami ott történt. Felelősséggel tartozom-e a történtekért? Mindenképpen. Lehet, hogy a felelősségem csak néhány liter vagy kiló vörös zagy, de nem tehetek úgy, mintha mindaz, ami történt, egyszerűen rákenhető lenne egy hirtelen meggazdagodott milliárdosra vagy az éjjeliőrre – a politikai széljárás függvényében.
A magyarok túlnyomó többségével ellentétben láttam, mi van abban a tározóban, mégsem tettem semmit annak érdekében, hogy felhívjam a figyelmet az alumínium valódi árára, nem próbáltam kideríteni, milyen környezeti kockázatokkal jár a zagytározás, és hogy minden óvintézkedést megtesznek-e ott egy katasztrófa elkerülése érdekében. Szelektíven gyűjtöttem a fémdobozokat és még az uzsonna csomagolására használt alufóliát is – ennyiben merült ki a válaszom Kolontár előtt a vörös trutymóra. A fejlett országok mérhetetlen képmutatása, hogy miközben fenntartható fejlődésről és környezetvédelemről papolnak, addig hagyják, sőt ösztönzik a működésükhöz és kényelmükhöz nélkülözhetetlen ipari termelés áttelepülését más országokba. Lehetőleg jó messzire.
A képlet egyszerű. Növekvő gazdaságot akarsz? Vedd át a fejlett Nyugatnak már büdös és kellemetlen tevékenységeket, az ezzel járó környezetszennyezéssel és egészségügyi károkkal együtt. Ő pedig biztos és egyre nagyobb vásárlója lesz az így előállított termékeidnek, de mossa kezeit, és csodálkozik, hogy a világ tőle távoli pontjain milyen szörnyűségek történnek. Miközben a jóléti államok magukat zöldre festve otthon egyre szigorúbb környezetvédelmi szabályokkal tolják el maguktól a környezetszennyező, az ott dolgozó emberek életét megrövidítő ágazatokat, addig vígan fogyasztják tovább a Föld és az emberek felzabálásával előállított javakat.
Környezetvédelmük önző és rövidlátó: jelentősrészt a közvetlen környezetük védelmére korlátozódik, és arra törekszik, hogy a saját jólétükből fakadó ökológiai károk tőlük minél távolabb jelentkezzenek. Igazi struccpolitika ez, amely azt reméli, hogy mindennek a végtelenségig földrajzi határt lehet szabni. Egészen addig el is lehet ezt intézni sajnálkozással, amíg sikerül az ökológiai lábnyomunkat a Föld egy másik részén is otthagynunk. A szívünk megszakad a tőlünk több ezer kilométerre mérgező nehézfémport köhögő, valójában nekünk dolgozó kisgyerekért. A nagy fájdalmunkra rögtön le is gurítunk egy sört, és bevágjuk az alumíniumdobozát a kukába. Hogy aztán a szeméthegyekbe kerüljön, ahonnan már sohasem lesz belőle újra alumínium. Így aztán telhet tovább a zagytározó is Kolontárnál a hatalmas gátak által elrejtve mindaddig, amíg fel nem robban az itt szunnyadó környezetvédelmi bomba.
Az ökológiai lábnyomunkról csak akkor veszünk tudomást, ha az közülünk pusztít el valakit, mint most. Ha katasztrófaként jelentkezik, ráadásul nemcsak a hatás szörnyű, hanem a látvány is. A magyar iszaplavina azon ritka esetek egyike, amikor a jóléti társadalom balsorsú tagjai a saját bőrükön érzik meg közösségük tevékenységének lehetséges következményeit. Ez az a pillanat, amikor a magyarok a legjobban meggyőzhetők a szelektív hulladékgyűjtés fontosságáról, a pusztán kényelmi alumíniumfelhasználás mellőzéséről, mert a dobozok mögött végre látják a vörös iszapot is, és belegondolhatnak abba, hogy ők hány kilóval, literrel járultak hozzá ehhez. Nem egy elvont számítás lesz az alumínium ára, le tudják mérni zagyban. Most mindenki felháborodik és elborzad a látottaktól, rács mögött akarja látni a felelősöket. De vajon ugyanezt érezné-e, ha mindez például egy orosz zagytározónál történt volna? Elgondolkodik-e azon, hogy a kényelmének, jólétének van egy olyan ára, amelyet ma nem fizet meg, de attól az még valahol gyűlik. Például az ajkai zagytározóban. Időnként a sors benyújtja a kontót. Egy idő után pedig már nem lesz kire testálni az ökológiai számla kifizetését.
A szabad kereskedelem egy darabig még jelentheti azt: szabad tönkretenned az országodat és az ott lakók életét annak érdekében, hogy más olcsón növelje jólétét. Valójában azonban a Földnek édesmindegy, hogy Magyarországon vagy Kínában szenynyezik, mint ahogyan az is, éppen ki a hibás. Ökológiai léptékben a tevékenység maga a lényeg, amely definíciószerűen környezeti kárt okoz, és magában hordozza a katasztrófához vezető hibák lehetőségét.
Ettől persze még fontos megtudni, hogy a magyar iszapömlést fatális mérnöki hiba, a tulajdonos bűnös mohósága, a cégvezetés nemtörődömsége vagy az állami ellenőrzés hanyagsága okozta. Esetleg – ahogy az ilyen esetekben általában lenni szokott – több ok egymást erősítő láncolata. Ha az ügyben járatlan nyomozók előtt napok alatt nyilvánvalóvá válhattak olyan súlyos mulasztások, amelyek számukra megalapozták a bűncselekmény gyanúját, akkor ezeknek fel kellett volna tűnniük az állam katasztrófavédelmi szervezetének, környezetvédelmi és építésügyi ellenőreinek is. Ha ezek a hiányosságok „bűncselekménnyiek”, akkor az észlelésük és elkerülésük érdekében fenntartott állami szervezetek felelőssége sem kerülhető meg. Már csak azért sem, mert ők ellenőriznek ott is, ahol még nem szakadt át a gát.
Ahogyan a világ, úgy az állam sem tudja másra tolni az ökológiai felelősségét. A sok évtizedes környezeti kárt felhalmozó magyar ipar privatizációjakor erre kísérletet tett, de a zagytározók nem tűnnek el varázsütésre a magántulajdonos részvénykönyvbe való bejegyzésével. Az államnak nem okvetlen dolga alumíniumot termelni, de mindenképpen feladata annak ökológiai kockázatait minimalizálni és megpróbálni a környezet felzabálásával arányos árat kérni ezért a tevékenységet végzőtől.
Okkal kérdezheti azonban bárki, hogy mennyivel lesz jobb attól, ha a kért ár láttán itt bezárt timföldgyárat megnyitják a világ másik felén, ahol ezt az árat még nem kérik meg érte. Semmivel. Csak akkor majd ott halnak meg az emberek. Mindaddig nem beszélhetünk fenntartható fejlődésről, amíg a világméretű Monopoly-partiban mindig lesz hová tolni a következmény nélküli környezetszennyezést, és mindig lesz, aki megveszi ennek az ökológiai ár nélkül olcsón adott produktumát. Az öncélú, nyakló nélküli fogyasztás ráadásul nemcsak hogy nem fenntartható, de fejlődésnek is csak azok minősítik, akik csinálják.
Önmagában még a környezet elhasználásának megfizettetése nem old meg semmit. A környezetvédők által gyakran emlegetett mondás szerint: amint az utolsó fát kivágtuk, az utolsó halat kifogtuk és az utolsó folyót is megmérgeztük, rájövünk, hogy a pénz nem ehető. Ha megenni nem is tudjuk, arra jó lenne, hogy általa megpróbáljuk szabályozni a fogyasztásunkat és az ezt kielégítő termelést. Ma már azonban világosan látszik, hogy ezt csak globális méretekben érdemes megtenni, aminek ma nyoma sincs. A világ szabályozatlan alumíniuméhsége nagyobb és tartósabb nyomással nehezedik az ajkai zagytározó gátjára, mint a katasztrófa bekövetkezéséhez hibájukkal, tévedésükkel, mulasztásukkal vagy bűnükkel hozzájárulók cselekedetei együttesen.
Amit most csinálunk, az nem fenntartható fejlődés, legföljebb fenntartható fejlövés. Valakinek időről időre ki kell lépnie a sorból a kivégzőosztag elé. A fegyvert mi adjuk a kezükbe, és szurkolunk, hogy úgy sikerüljön leélnünk az életünket, hogy ne nekünk kelljen kilépnünk. Fellélegezve ébredünk rémálmunkból, amelyben a gyerekünk a bolygónyi méretű nagy vörös semmi közepén megkérdezi tőlünk: – Apu, ez már a Mars? Mi pedig kénytelenek vagyunk megmondani az igazat: – Nem, kisfiam, ez a Föld.
