Ha csak a cipőn múlna...

„A cikkíró bizonyára sok szoci szívéhez szól, amikor a párt fő bajának azt tartja, hogy »nem mert nyíltan elszakadni az SZDSZ-szel közös értelmiségi holdudvar gondolkodásától, amely… elzárta az e körön kívül létező valóságtól«” – írja Debreczeni József (Futócipő és hegymászó bakancs) Vissza az emberekhez! című írásommal kapcsolatban. Ha ez így van, mi a gond azzal, hogy egy baloldali értékrendű újságíró ezt nyilvánosan megfogalmazza? A gond inkább az, hogy e sokak által osztott vélemény ilyen ritkán kap teret a baloldali nyilvánosságban.

Bizonyos témákat akkor sem tárgyalnak meg a baloldalon, ha azokat nem a jobboldal, hanem hozzáértőnek tűnő független szerzők vetik föl. Számos cikkben állítja például Róna Péter, hogy a magyar gazdaság rossz paradigma fogságába került: kettészakadt a gazdaság, a Magyarországon képződő jövedelem igen nagy részét (évente 4500 milliárd forintot) kivonják az országból a külföldi tulajdonosok. Magyarországon másfélszer akkora a kamatmarzs, mint a külföldi bankok anyabankjainál, a kereskedelmi multik, energiaszolgáltatók nyeresége a legmagasabbak közé tartozik Európában. Szakmai kompetencia híján nem tudom ellenőrizni, igaza van-e –akik tudnák, nem vitatkoznak vele, inkább megpróbálnak nem tudomást venni róla. Szintén baloldali kulcsprobléma, hogy a foglalkoztatottság alacsony, a bérek úgyszintén.

Egy közvélemény-kutatás nemrég azt az eredményt hozta, hogy Szegeden havi nettó 200 ezer forint az „álombér”. A valóságos nettó átlagbér 120 ezer körül van. A látható baloldal folyton meg akarja reformálni az egészségügyet, a közoktatást, a nyugdíjrendszert – amelyek alapvetően azért működnek rosszul, mert alulfinanszírozottak. Többletforrás nélkül a reformok csupán a meglévő egyenlőtlenségek szentesítését és véglegesítését szolgálják. Szinte senki sem foglalkozik a magyar baloldalon a munka- és a tőkejövedelmek egymáshoz viszonyított arányával. Azokat, akiknek még volt erről mondanivalójuk, az SZDSZ-szel közös értelmiségi holdudvar vagy kiutálta a baloldali nyilvánosságból, mint Gazsó Ferencet, vagy azzal bünteti, hogy nem reagál az általa felvetett kérdésekre, mint Szalai Erzsébet esetében.

Nem volt szándékomban az MSZP tanácsadójaként „fellépni”, egyszerűen csak keresem a lehetőséget, hogy nyilvánosan beszéljünk olyan kérdésekről, amelyek „sok szocit” és még több, párthoz nem kötődő, de alapvetően baloldali érzelmű embert foglalkoztatnak. Úgy tűnik, e témákról a baloldal meghatározó politikusai lemondtak, megfogalmazásukat, képviseletüket átengedték a jobboldalnak. Miután pedig Orbán Viktor a szájára vett bizonyos problémákat, attól kezdve a baloldalon a fölvetésük is szalonképtelennek –„Orbán nyomvonala” követésének – kezd számítani. A szalonképtelenné válástól való félelem visszatarthatja a szerkesztőket, hogy rendszeresen közöljenek baloldali, de nem liberális szövegeket, ám nem tartotta vissza a választókat attól, hogy úgyszólván teljhatalmat adjanak a Fidesznek és vezérének.

Debreczeni téved: nem én állítom szembe a demokratikus jogállam védelmét a „reálpolitikával”. Csak azt állítom, hogy ha az emberek kénytelenek választani a jobb élet és az egzisztenciális biztonság, valamint a demokratikus jogállam védelme között, akkor valószínűleg az előbbit választják. A baloldalnak nyolc éve volt rá, hogy bebizonyítsa: a demokratikus jogállam egyben az egzisztenciális biztonságnak is a kerete. Ám a látható baloldal erre azt mondta, hogy a jobb élet és a létbiztonság magánügy – minden egyéb csak populizmus. Az eredményt láthatjuk.

Beszédes a futócipő és a bakancs metaforája, amelyet Debreczeni a cikke címéül is választott. A szerző attól tart, hogy a kormánypártok, hatalmukkal visszaélve, egyenlőtlen feltételeket teremtenek; ők „futócipőben”, ellenfeleik „bakancsban” versenyeznek, s a lelátón ülő balga emberek nem a jobb teljesítményt, hanem a szebbik cipőt választják. Én sem számítok fair magatartásra, egyenlő versenyfeltételekre a most hatalmon lévők részéről. De ha legalább önmagunkat nem akarjuk becsapni, akkor nem érdemes elfelejteni, hogy volt idő, amikor a másik versenyző viselte a futócipőt. Ha csak a cipőn múlna, sohasem lett volna ekkora fordulat. Tanács István

Nem spórolhatjuk el a szembenézést

Hárman illették kritikával írásomat (Nem vagyunk, s nincs is ránk igény) e lap hasábjain: Debreczeni József és Niedermüller Péter (Vagyunk-e, kellünk-e?), az Élet és Irodalomban pedig Kovács Zoltán (Párlat, október 1.). Niedermüller okos érvekkel, Debreczeni különös modorban arról ír: nem veszem észre, mekkora baj van. Kovács pedig szememre veti: az ÉS-en kérem számon a diskurzus hiányát, holott ők megtettek mindent, míg én prostituálódtam, mert politikusoknak adtam tanácsokat.

Írásom alapvetően arról szólt, hogy az elmúlt húsz évben nem sikerült a nyugatos, liberális szemlélethez, a pozitív emberi jogi attitűdhöz kedvet csinálnunk a polgárok zömének. Azt írtam: „ránk pedig nincs igény a közpolitika formálásában”. Ti. azokra, akik „a liberális, nyugatos Magyarország eszményképét igyekeztek szolgálni írásaikkal, tanácsaikkal vagy... politikusként”. Bár Kovácsnak úgy tűnt, magamat nem érzem felelősnek ezért, de, mint az idézetből és a címből kitűnik, érzem. A rendszerváltáskor kamasz voltam, ezért szerepel a cikkben generációs felosztás, ezt úgy érteni, mintha nem közös felelősségről beszélnék – meglepő olvasat.

Igen, az ÉS-ben, éppúgy, mint itt, vannak viták. De ezek nem teremtettek se nagyobb létszámú fiatal liberális értelmiséget, se jó Magyarországot.

Mondhatjuk, okos diskurzusainkkal tesszük, amit teszünk, a többi nem rajtunk áll, de ez öncsalás. Ha hatottak volna írásaink, tanácsaink, akkor most nem lenne a fiatalok körében trendi cigányozni, s nem lenne sok százezer szavazója a Jobbiknak. A mindenkori kormányt nagyon is helyénvaló kritizálni konkrét hibáiért. Ettől még szembenézhetünk azzal, hogy kudarcot vallottunk.

S bármerre is halad a jogállam, nem spórolhatjuk el a szembenézést intellektuális felelősségünkkel, mint az elmúlt húsz évben már sokszor.

Sajnálom ugyanakkor, ha bárkit megsértettem a közös felelősség felvetésével. Kinek-kinek magának kell megítélnie, hogy jobbító szándékú munkái vezettek-e, és ha igen, milyen eredményre. Petri Lukács Ádám

Az aggódó értelmiség hiteltelen

Ezúttal inkább Tanács Istvánnal és Petri Lukács Ádámmal értenék egyet, mint Debreczeni Józseffel. Már a szövegem (Súlytalanság és ellensúlytalanság) rekonstrukciója is tévedésen alapszik, mert a ’89-es közjogi berendezkedés veszélybe kerülését elismertem. Az én kérdésem kutatói jellegű, azt firtatja, hogy miért van ez. A válaszom többsíkú, de benne van az is, hogy az aggódó értelmiség hiteltelen, mert valamit rosszul csinál, hiszterizál, veszekszik, saját politikai céljait tartja szem előtt. Ha ebben ismert volna magára a szerző, és erre reflektált volna, annak jobban örültem volna, mint hogy az egyes- meg a többesszám-használatom kifogásolja. Zsolt Péter