Három cikk jelent meg a Népszabadságban, amelyekre külön-külön nem reagálnék, ám együtt elég okot adnak az írásra (Petri Lukács Ádám: Nem vagyunk, s nincs is ránk igény, Tanács István: Vissza az emberekhez!, Zsolt Péter: Súlytalanság és ellensúlytalanság). A cikkek hangütése és nívója különböző (minden szempontból Tanács Istváné a legjobb), de van bennük egy közös érzület, sőt üzenet: a demokratikus jogállam értékeinek relativizálása és a mellettük való kiállás leértékelése.

Hogy a ’89-es közjogi berendezkedés komolyan veszélybe került, csak Tanács ismeri el, ám ő is rögtön hozzáteszi: ez csak „szűk körben kedvelt téma”, ezért helyteleníti, hogy „az önkormányzati választások kampányában az MSZP főleg azon a harcmezőn próbál csatázni, ahol az ellenfél van túlerőben”, holott „a mostani választás azon dől el, ki és hogyan képes Miskolcon megerősíteni a közbiztonságot”, illetve Szegeden miként hoz létre állásokat.

Miskolcon élek, és tanúsíthatom, hogy Káli Sándor szocialista polgármester nem a ’89-es alkotmány, hanem a közbiztonság erősítésével próbálta megtartani a posztját. Gondolom, Szegeden (ahol Tanács él) Botka László sem alkotmányvédőként vitézkedett, és – mutatis mutandis – hasonló a helyzet az ország többi településén is.

Tanács fő tévedése az, hogy vagy-vagy alapon állítja szembe a demokratikus jogállam védelmét a reálpolitikával. Így: „ha a szocialisták újra meg akarnak erősödni, akkor nem a ’89-es alkotmányhoz, hanem az emberekhez kell visszafordulniuk.” Igaz, hozzáteszi: „mert csak velük együtt védhetik meg a demokrácia intézményrendszerét”, de ez, az írás egészét nézve, csupán odabiggyesztett „demokratikus farok”.

Tanács – aki profi újságíró és régi motoros –, afféle politikai tanácsadóként lép föl az MSZP mellett, amelynek szerinte az „utolsó jó kampánya a 2006-os parlamenti választások előtt volt. Gyurcsány Ferenc akkor konkrét, helyben már körvonalazódó programok sokaságát villantotta föl”. Ez igaz. Ám Gyurcsány emellett határozottan kiállt a parlamentáris demokrácia védelmében is a populista Orbánnal szemben, aki már akkor azt találta mondani, hogy a köztársaság „csak ruha a nemzet testén”. Tanács szerint „2006 tavaszán a szocialista párt még olyan politikai erőként viselkedett, amely nem tartja »populizmusnak«, hogy elismerje az emberek vágyát a jobb életre és az egzisztenciális biztonságra”. Viszont annak tartotta az Orbán által beígért 14. havi nyugdíjat, az államilag leszállított gáz- víz- és áramdíjat, a „faluparlamentekkel” való szélhámoskodást és a többit – mondhatjuk erre. Továbbá nem ígért ingyenes tömegközlekedést, mint most Horváth Csaba, aki ezzel nem a fővárosiakból csinált hülyét… Ha a szerző tényleg „a baloldali párt társadalmi bázisához” akarja visszavezetni az MSZP-t, akkor ne Orbán nyomvonalát javasolja követendő iránynak (a cikke félreérthetetlenül ezt sugallja!), mert az nem a felelős baloldalé, hanem a felelőtlen populizmusé. Hogy ez utóbbi hova vezet, azt pedig nemcsak a szabadság, hanem „a jobb élet és az egzisztenciális biztonság” hívei is megtapasztalják hamarosan.

A cikkíró bizonyára sok szoci szívéhez szól, amikor a párt fő bajának azt tartja, hogy „nem mert nyíltan elszakadni az SZDSZ-szel közös értelmiségi holdudvar gondolkodásától, amely… elzárta az e körön kívül létező valóságtól”. Ez még a romakérdésben vitt doktriner és kontraproduktív balliberális attitűd vonatkozásában is csak részben igaz (lásd pl. az „Út a munkához” programot); a ’89-es parlamentáris jogállamtól való rugalmas elszakadás taktikáját azonban kár az MSZP-nek ajánlgatni. És sajnos fölösleges is, hiszen az már így is belement – minden elvi megfontolás nélkül – a Fidesz által rendezett alkotmányozási cirkuszba, amivel maga segít legitimálni az autokratikus rezsimet.

Ha Tanács az MSZP tanácsadójaként lépett föl, Zsolt Péter Orbán fogadatlan prókátorának tűnik. Nem a személyét akarom diszkreditálni (ahogy ő és Petri teszi – meg nem nevezett – vitapartnereivel árnyékbokszolva): ez cikke állításaiból derül ki. Az új kormányfő minden demokratikus ellensúlyt és féket kiiktató hatalomkoncentrációját látva kétségbe vonja például, hogy ez a demokratikus rendszer felszámolását eredményezné, és megengedi, hogy Orbán ezzel csak „ésszerűsíteni akar”. A félreértések elkerülése végett: nem az a baj, hogy Zsolt Orbán álláspontját védi. Az a baj, hogy egyáltalán nincsenek hozzá érvei: „A vita eddig… arról szólt, hogy vége van-e a demokráciának, vagy nincs. A vita fals” – írja. Hogy miért „fals”, azt nem tudhatjuk meg. Azt viszont igen, hogy „a »nem demokrata« jelző részben tévedés”. Miért is? „Mert a demokratikusság határai tágak (a jogállamiságé még tágabbak)”. Remek. Ezek szerint sem a demokráciáról, sem a jogállamról nem lehet vitázni! Hogy a határok tágak, az amúgy azt jelenti, hogy nem szűkek: s nem azt, hogy nincsenek! Tehát vannak – de hol? Zsolt ezt sajnos nem árulja el nekünk. Alighanem ő maga sem tudja…

A szerző időnként többes szám első személyű igealakokat használ: „már nem tartjuk sokra a hatalom kontrolljának szerkezeti lehetőségeit… mert… nem tapasztaltuk az ellensúly hasznát… a korrupcióiról ne is beszéljünk, amely szintén virágozhatott az ellensúlyok között”. Bocsánat, de kénytelen vagyok megkérdezni: kinek a nevében beszél? A demokratákéban? Az értelmiségében? A nép nevében? Ha az előző kettőében, akkor engem ki kell vennie közülük. Ha az utóbbiéban, akkor viszont ezennel jelentem a népnek, hogy igen nagy tévedésben van. Mert ha a demokratikus kontroll hasznát nem is érzékelte, a hiánya nyomán keletkező károkat majd fogja! Mindenekelőtt a közjavakat apasztó korrupció helyébe lépő jól szervezett fosztogatásokét (kicsiben lásd: 1988–2002).

Petri Lukács Ádám a Tanács István által kárhoztatott „közös értelmiségi holdudvar” (írása alapján: meghasonlott) figurája volna. „Temetik mostanában a jogállamot” – írja. Ez tényszerű. Csakhogy Petri itt nem Orbánról és a Fideszről beszél, hanem (hogy klasszikust idézzek) a magunkfajtákról. Nem nevez meg sem szerzőt, sem cikket, nem idéz sehonnan. Így beszél: „Kis példányszámú hetilapban búsonganak hétről hétre művelt urak… egymás érveit kiegészítve mondják: diktatúra jön… Putyin, mondja az egyik. Mit Putyin, 44 – borong a másik. Aki olyan elemeket hoz be a diskurzusba, amelyek nem illeszthetők az öngerjesztő hisztériához, azt leintik, megfeddik… a hiszti igen eltúlzottnak tetszik, a düh iránya pedig céltévesztettnek… elbizonytalanodhatunk, hogy a leírtak a valóság kifejeződései, vagy inkább a tapasztaltak erős szorongáson, rendíthetetlen előfeltevéseken és némi sértettségen átszűrt párlata?... De következik-e ebből a totális vég?”

Hol is kezdjem? Talán a végén: természetesen senki sem beszélt „totális végről”. A harmadik köztársaság végéről ellenben beszélnünk kell. A „diktatúra” kifejezést se használja komoly ember, autokráciáról ellenben beszélhet, méghozzá tény- és tárgyszerűen. Ahogy a putyini „túlirányított demokrácia” és az orbáni hatalmi építkezés rokon vonásairól értekezett Szilágyi Ákos a Magyar Narancsban, illetve a 2000-ben. Vele vitázhatna a szerző. Korrekt érvekkel, tisztességesen. Ám, amit Petri művel, az a vita megcsúfolása. Mit mondjak: az általa „kis példányszámúként” lesajnált hetilapban – az Élet és Irodalomról van szó – a cikke nem jelenhetett volna meg. Nem a tartalma, hanem a színvonala miatt.

Nézzük, milyen mélyenszántó érveléssel bírálja a szerző a kormányt: „amit művel az valóban nem méznyalás. Amit például a gyerekekkel tesznek, borzasztó…”.

Amit a felnőttekkel tesznek, az ezek szerint rendben van. Petri elmondja, hogy környezete hülyének tartja őt, mert ő nem tartja Orbánt zsarnoknak. Szerinte csak jól akar kormányozni. A magam részéről nem nevezném hülyének a szerzőt: Orbán valóban ezt akarja. Csakhogy ez érdektelen, hisz mind ezt akarták! Rákosi is jól akart kormányozni meg Antall is. Még csak az se érdekes, melyiknek sikerült: az vitatható. De az nem, hogy az előbbi zsarnok volt, az utóbbi pedig demokrata.

Petri szerint: „az öngondoskodás… helyett Kádár János nosztalgiája és a rendpártiság a vonzó… De a Fideszre haragudni mindezért merőben igazságtalan.” Ez súlyos! Mert ha a Fidesz elé odateszi, hogy „csak”, az még elment volna. De „csak” nélkül, sőt „merőben”: nos, itt már komolyan megfontolandó a szerző baráti körében használt dehonesztáló kifejezés használata. Ám én csak ennyit kérdezek: hol élt a szerző az elmúlt hat-nyolc évben? Mert ha Magyarországon, akkor nem kerülhette el a figyelmét, hogy a Fidesz vezére egyfolytában a mindenható, mindenkiről gondoskodó állam illúzióját táplálta. A Népszabadság összes oldalán se férne el, ha minden idevágó kijelentését idézném. Hányszor ismételte el például (a „papagájkommandójával” együtt), hogy „senkit sem hagyunk az út szélén”. Az egyik legfénylőbb gyöngyszem a 2005-ös „országértékelő”, ahol Orbán Kennedy híres mondását is képes volt kifordítani: „Meg kell fordítanunk a régi kérdést: mivel tartozol a hazádnak… Mit ad nekünk az államunk, mit ad nekünk a hazánk?”

Petri szerint „tétellé erősödő félelem, hogy a jelenlegi hatalom elsikkasztja a választás lehetőségét. Ez nyilvánvalóan nem igaz: négy év múlva szabad választások lesznek Magyarországon. Ezen indulni fognak a mostani kormányzó erőkkel szemben álló pártok is, és ha a programjuk, a politikusaik vonzóbbak lesznek, és/vagy a mostani kormányból kellőképp kiábrándultak a választók, akkor új erők kormányozhatnak Magyarországon.”

Mintha a legdivatosabb bakelit-politológust hallanám! A különbség az, hogy Petrinek csak ennyi érve van: „ez nyilvánvalóan nem igaz”. Nézzük akkor, mi az, ami nyilvánvaló. Az eddigi fejleményekből nyilvánvaló, hogy a kormány a lehető legnagyobb mértékben uralma, illetve befolyása alá vonja a sajtót. A választók zömének négy év múlva tehát manipulált képe lesz a pártokról: a kormányzatot a valósnál kedvezőbb, az ellenzéket kedvezőtlenebb színben látják majd. Az önkormányzati választás szabályainak módosítása, az új OVB fölállítása alapján nyilvánvaló, hogy a parlamenti választás szabályait is a maga javára s az ellenzék kárára módosítja a Fidesz (a jelölőcédula-gyűjtéstől a kerületek átszabásáig), s a jogsértések elbírálása is egyoldalú lesz. A pártok állami támogatását már csökkentették, a folytatás – a nép helyeslésétől kísérve – bizonyára jön majd, ami nyilvánvalóan annak a pártnak kedvez, amelyik a hatalom birtokában hozzáfér a közjavakhoz. A határon túliak állampolgársága minden jel szerint a szavazati jog megadásához vezet, ami nyilvánvalóan a Fideszt erősíti. A politikai ellenfelek az ügyészség közreműködésével kellő időben őrizetbe vehetők – okkal és ok nélkül. Soroljam még? A négy év múlva megrendezett választás tehát olyannak ígérkezik, mint az a futóverseny, ahol az egyik versenyző edzetten, doppingolva, futócipőben áll rajthoz a sima rekortánon; a többi meg sérülten, legyengülve, hegymászó bakancsban, s az ő gödrös pályájukon még gátak és vizesárkok is lesznek...

A szerző közíró