Harrach Gábor meglehetősen zokon vette Bíró Béla szokatlan, eddig kimondatlan aggályait, s példaértékűnek minősíti a nemzetiségekhez való viszonyulásunkat, hiszen – állítása szerint – más országoktól eltérően nálunk a rendszerváltás óta növekedett a különböző etnikumokhoz való tartozást vállalók száma, bár – furcsamód – az erőteljes asszimilációval kapcsolatban egyetért Bíró Bélával. Igaz, ennek alapvető okát a szétszórt településszerkezeti elhelyezkedésben, és abban látja, hogy lakóhelyükön is kisebbségben élnek.

Véleményem szerint e megállapítás felszínes, és csak részben igaz, és nem mutat rá jelzésszerűen sem a valós helyzetre. Ugyanis tapasztalatból tudjuk, hogy számos olyan községben is bekövetkezett az asszimiláció, ahol néhány évtizeddel ezelőtt még többségben éltek a nemzetiségek. Nógrádban például több település is szlovákok által lakott falunak számított. Ma már azonban ott is csak az idősebbek beszélik, illetve a mindennapi érintkezés során használják még a nyelvet, a fiatalok viszont jószerével csupán a hagyományaikban, s a különböző kulturális programokon tudják megmutatni nemzeti, nemzetiségi identitásukat. Szlovákok ők is, akkor is, ha a körülmények hatására eltávolodtak az anyanyelvüktől. (Egyébként a „hivatalos” statisztikákban jelzett 18 ezerrel szemben egyes társadalomkutatók szerint a 100 ezer főt is meghaladja a hazai szlovákok száma.) Nem szerencsés – mint ezt Harrach Gábor teszi – „példaértékű nemzetiségi politikát” emlegetni azért sem, mert mára megszűntek az országban néhány településen korábban működő szlovák tanítási nyelvű iskolák, s ez bizony felgyorsította az asszimilációt. Az pedig valószínű, hogy (ha kedvező irányú változás nem történik) több tényező együttes hatása miatt – ebbe beletartozik a szétszórtság, valamint a szlovák anyanyelvű értelmiség elvándorlása is – ma már az asszimilációs folyamat megállíthatatlan.

Ilyen körülmények között túlzó és érthetetlen Harrach Gábor azon megállapítása, hogy „Amikor a parlament döntést hozott a kisebbségi önkormányzatokról, az első tényleges nemzetiségi autonómiát teremtette meg a térségben.” Nem hiszem, hogy a történész szerző ne tudná, hogy a kisebbségi önkormányzatoknak többé-kevésbé jelképes szerepük van, s lehetőségeik meglehetősen behatároltak. Természetesen örülni kell annak, hogy léteznek, de ezt – erőteljesen eltúlozva –nem szerencsés más országok számára is követendő példaként említeni. Valószínűleg morcosak lennénk, ha a szomszédos országokban csupán hasonló autonómiával ajándékoznák meg az ott élő magyarokat. Bíró Bélának igaza van: akadnak tennivalóink a kisebbségek jogainak biztosítása terén. Úgy tűnik, hogy „kívülről” jobban és tisztábban látszanak hazai viszonyaink e problémakörben is.

Czene Gyula Salgótarján

1. Írásomban világosan elkülönítettem egymástól az anyanyelvi és az identitásbeli asszimilációt. Ennél fogva a cikkemben bemutatott pozitív hazai etnodemográfiai folyamatok és a nyelvi asszimiláció tényének elismerése között nincs semmilyen ellentmondás.

2. A rendszerváltás utáni magyar kisebbségpolitika (lásd alul) alapvetően jóindulatú és megengedő. Czene Gyula állításával ellentétben azonban nem neveztem azt példaértékűnek, és a kisebbségi önkormányzati rendszert sem állítottam követendő mintaként a szomszédos országok számára. Ugyanis a magyarországi nemzetiségi viszonyok között alkalmazható és alkalmazandó megoldások aligha elégítenék ki maradéktalanul a teljesen más etnikai körülmények között élő külhoni magyarok jogos igényeit. De tény az is, hogy már a magyar kisebbségi törvény néhány elemének átemelése is (anyanyelv-használati jogok, az etnikai viszonyok megváltoztatásának és a „szlovák típusú” közigazgatási felosztásnak a tilalma) nagyságrendekkel javítaná a magyar nemzetrészek helyzetét.

3. A levélíró felszínesnek és csak részben igaznak nevezi, hogy településszerkezeti és létszámbeli sajátosságokra vezethető vissza a magyarországi nyelvi asszimiláció. Írásomban azonban további másokokat is megneveztem. Ami pedig a nógrádi szlovákok nyelvvesztését illeti, 1980 és 2001 között a megyében 720-ról 769-re nőtt a szlovák anyanyelvűek száma. Mindez persze nem zárja ki sem országos szinten, sem pedig egyes nógrádi falvakban a nyelvi asszimiláció tényét vagy lehetőségét, ám ennek és a rendszerváltás utáni kisebbségpolitikának az automatikus összekapcsolása tévkövetkeztetésekhez vezet. A Csehszlovákia által kierőszakolt lakosságcsere miatt bekövetkezett nógrádi szlovák létszámvesztésről egyébként éppen a napokban rendeznek történészkonferenciát a felvidéki Füleken.

4. A központi költségvetésből támogatott kisebbségi önkormányzatok többek között oktatási intézményeket, színházakat, kiadókat, tudományos intézeteket és múzeumokat alapíthatnak, meghatározhatják a közszolgálati médiumok kisebbségi műsorainak elveit, szabadon dönthetnek saját jelképeikről (térségünkben ez nem mindenhol magától értetődő), helyi szinten vétójogot élveznek a települési önkormányzattal szemben a sajtó, a kultúra és a nyelvhasználat terén az őket érintő ügyekben, országos szinten pedig egyetértési joggal rendelkeznek a nemzetiségi oktatással kapcsolatos kormánydöntéseket illetően. Ezek a funkciók egyáltalán nem jelképesek, ellenkezőleg: az adott etnodemográfiai helyzetben az autonóm közösségi lét gyakorlásához biztosítanak keretet.

Harrach Gábor