Július végén az oktatásról írt cikkemet azzal fejeztem be, hogy őszintén sikert kívántam az ezért dolgozó politikusoknak s hozzátettem: „Ám rendkívül fontos, hogy addig se váljanak a gyerekek a valóságos és virtuális pálcák, a fenyegető légkör vagy a szegregáció áldozataivá.” ( De ki védi meg a gyerekeket? , július 3.). Tanult kollégám, Hoffmann Rózsa, akivel együtt indultunk el a reformpedagógia izgalmas és igéző ösvényén a rendszerváltás hajnalán, azóta számos olyan intézkedést és kijelentést tett, amelyeknek biztosan kárvallottjai lesznek a gyermekek.

– Amikor hallottam, hogy az új iskolámban kötelező lesz az egyenköpeny, még nem gyanakodtam. Aztán amikor anyám megvette, rájöttem, hogy idén kemény évem lesz Marabu rajza

A mostani politikai kurzus pártjait, ha működésükkel sikereket érnek el, a választóik majd újraválasztják, ha fáznak tőlük, elküldik őket. Mert hát – hogy egy mindkettőnknek kedves műből, a János vitézből idézzek: „No de a magyarság erős természete / Bármi nagy hideg volt, megbirkózott vele”. Mi felnőttek erősek, sokat próbáltak vagyunk, s persze reménykedhetünk is, hogy a Nemzeti Együttműködésből valóban kisarjadzik a közjó.

A gyerekek azonban érzékenyebbek, sérülékenyebbek nálunk, és a Hoffmann Államtitkár Asszony által érvényesíteni kívánt rendszer akár visszafordíthatatlan károkat is okozhat fejlődésükben.

Maradva egy pillanatra Jánosnál, a Vitéznél: reméljük mindannyian – szülők és tanárok –, hogy a lenyűgöző sorok örömöt okoznak majd az eljövendő generációnak is. Ha ők éppenséggel a Harry Potteren keresztül ismerik meg az olvasás örömét, akkor ezért nem kárhoztatni kell őket – mint teszi azt a Főpedellus –, hanem örvendezni annak, hogy valami elindította őket a könyvek felé. Minket még Verne, Fekete István, Erich Kästner regényei indítottak el, őket most épp J. K. Rowling könyve. Milyen szerencse, hogy van egy hétkötetes mű, amelyeknek a gyerekek várva várták a folytatásait, hogy elolvashassák őket.

Hoffmann valaminő szép magyar pedagógiai hagyomány nevében (ez ugye praktikusan a poroszos rendszer átvétele, abból is inkább a pálcáé, mint Schilleré és Goethéé) örvendezik azon, hogy újra buktathatóak az alsó tagozatos gyerekek. Erről már írtam e hasábokon. A buktatás: az önbizalom rombolására, a tanulással szembeni ellenérzések rögzítésére, a kívülállás érzésének megteremtésére jó, és mindemellett arra is, hogy egy embert már cseperedő korában vesztes pályára állítsunk. Egyre viszont alkalmatlan: a gyermek felzárkóztatására és inspirálására a kívánt készségek elsajátításához.

Az is sajátságos, hogy az immár népét nem középiskolás fokon tanító kormánytag szerint nem elsődleges, hogy a gyerekek angolt tanuljanak. Valóban sok szép nyelv van még az angolon kívül, s ha világban a mongol vagy a manysi lenne a kommunikáció nyelve, azt lenne érdemes elsajátítani. Ma azonban ez a szemlélet csupán arra jó, hogy kizárjuk a nemzetközi kommunikációból azokat, akiknek csupán az iskola keretei között van esélyük egy idegen nyelv elsajátítására. Nem mellesleg a 2005­ben született döntés az angol nyelv ügyében úgy szól, hogy amennyiben a diákok és a szülők kívánják, az iskolának kötelessége az angol nyelv oktatása, és nem úgy, hogy kötelező angolul tanulni.

Mindezek azonban csupán színes, könnyű illusztrációk a nagyszabású tervhez, ami nem egyéb, mint a közoktatás totalitárius kontrollja tartalmilag, szakmailag és gazdaságilag, kiegészítve egy olyasféle szemlélettel, amit már a kilencszázhúszas években is maradinak tartottak, akiknek a szemhatára a nyugati horizontot is befogta.

A minden részletre figyelmesen kiterjedő koncepció igazi szemfényvesztéssel él, amikor azt mondja, hogy a központi büdzséből kívánják rendezni a pedagógusbéreket. Ugyanis ha a (tényleges iskolai költség 80­ 90 százalékát kitevő) pedagógusbéreket közvetlenül az állam finanszírozza, akkor az iskola kikerül a helyi társadalom fennhatósága alól, és a poroszos modellnek megfelelően újfent közvetlenül az államhatalom kiszolgálójává válik. A kiszolgáltatott iskola pedig revizort kap újra az államtól, akit, meglehet, immár nem szakfelügyelőnek fognak nevezni, ám a lényeg ugyanaz lesz, az iskola polgárai – diákok, szülők és pedagógusok – belső életében való illetéktelen kukkolás, az autonómia megsértése. Az oktatáspolitika meghatározza a szabályozás kereteit és forrásokat biztosít, de – ha csak nem totalitárius hatalom uralta országban élünk – nem hiszi, hogy az állam diktál abban, hogy mit tanuljanak a gyermekek.

Ez az iskolai közösség felelőssége, ahol a nevelésen van hangsúly. Ahol tudják, hogy a gyerekek meg akarják érteni a világot és benne önmagukat és közben tanulnak – ha biztosítják ehhez a megfelelő szakmai sztenderdeket, ösztönzőket. Ehhez nem állami direktívák kellenek, hanem jó pedagógusok (azokhoz pedig megfelelő színvonalú pedagógusképzés és versenyképes bérezés). A kerettantervek visszaállítása az önálló pedagógiai műhelyek legitimitását vonja kétségbe, súlyosan sértve számtalan nagyszerű szakmai közösség sokéves komoly és érdemes munkáját.

„Nem a szülőknek, hanem az államnak kell megfelelni” – állítja az államtitkár, aki láthatóan nem érti a közszolgáltatás fogalmát, és persze nagyon is érti, hogy kié legyen az iskola: az általa képviselt politikai hatalomé. Azé, amelyik nem a gyermekekre tekint, hanem a lehetséges választói körre. Ez magyarázza többek között az eufemisztikusan „jóvátételnek” nevezett extra támogatást az egyházi iskoláknak. Azon intézményeknek, amelyek eddig is jóval több forráshoz jutottak, mint az önkormányzati vagy alapítványi iskolák. Így véget lehet vetni a világnézetileg semleges iskolai finanszírozásnak, és a középosztály gyermekeit orientálni lehet a városi egyházi gimnáziumokba.

Mindeközben egy apró lépés sem történt a szegregáció versus integráció problémájának kritikus és önkritikus körbejárására. Az elmúlt években olykor talán túlerőltettük az integrációt ott is, ahol ez nem volt életszerű, s ahol inkább kitűnően képzett, elhivatott pedagógusok odacsábítása lett volna a megoldás. Mindamellett ez ma a legfontosabb kérdés, és a szegregáció megakadályozása az oktatáspolitika igazi felelőssége. „Tetszik látni, mink még ma is ezek vagyunk, megesszük a dögöt. Már a paraszt, vagy az iparos régen nem eszi, de minket még ma is csak úgy tartanak, hogy megegyük a dögöt. Iskola kell nekünk kérem, hogy tanítsanak. Én most már tanulok, hogy a gyerekeimnek könyve van, tanulom” – mondja majd hetven éve Móricz novellájában a pérói vajda és – szégyenkezhetünk ezen bizony mindahányan –, a helyzet érdemben nem változott: olyan iskola, ahol azzal az odafordulással, igényességgel és türelemmel fogadják a roma gyerekeket, ahogy azt az elemi társadalmi méltányosság megkívánná, nem sok van.

Ám Hoffmann Rózsa tervei minden gyermeket sújtanak, nem pusztán a legelesettebbeket. Ha az általa elképzelt vízió megvalósul, visszatérünk Von Humboldt oktatási miliőjébe (biflázd, kisfiam, az unásig ismert adathalmazt, a minisztérium majd megküldi a jövő heti magolnivalót is!). S akkor újra széles körben igaz lesz a gyerekekre az amerikai pedagógus, Lane megfigyelése: „Nem azért utálja az iskolát, mert nem tud tanulni, hanem azért nem tud tanulni, mert utálja az iskolát.”

A szerző 2002-2008 között a MeH államtitkára volt