A Magyar Olimpiai Bizottság 700 millió forintos plusztámogatást kapott, amit most úgy kommunikálnak, hogy az új kormány visszaadta, amit az előző elvett. Ez így rendjén is van, de azt elfelejtik hozzátenni, hogy az új kormány el is vette azt, amit az előző adott például a kulturális területnek, így Szőcs Géza kulturális államtitkár már most szabadkozik. Az irodalmár, aki valamiért annyira belopta magát Orbán Viktor szívébe, hogy a kormányfő tűzön-vízen keresztülvitte a kinevezését a saját embereivel szemben, nem adja föl: távlatos tervet dolgozott ki, amelynek lényege, hogy kulturális GPS-rendszert kellene kialakítani, amely mondjuk Tác térségében nemcsak azt ismertetné az autózóval, hogy „fordulj jobbra”, hanem azt is jelezné, hogy létezik itt Gorsium Régészeti Park is, amely megnézendő.

Mindez azonban kevésnek tűnik az Orbán Viktor által vizionált forradalmi kultúraváltáshoz, bár kétségtelen, hogy a sport is a kultúra része. Azért akadnak itt más területek is, irodalom, színház, képzőművészet, bár meglehet, hogy ezek eleve alkalmatlanok a forradalmi kultúra terjesztésére. Szinte kétségbeejtő, ahogy az irodalom mind a mai napig nem volt képes átfogó, történelmi regényben megragadni a mögöttünk lévő húsz évet, bár lehet, hogy irodalmi léptékben ez rövid időnek számít. De akkor Sinkó Ervin hogyan volt képes időállóan földolgozni 1919-et 15 évvel később az Optimistákban? Van a mai kultúrának egy szeglete, amely meglehetősen disszonáns módon könnyűnek neveztetett, és amely ugyanakkor jól érzékelhetően reagált a társadalmi változásokra: ez a zene súlyos lenyomatot hagy maga után.

Talán szimbolikusnak is tekinthető, hogy tegnap adta búcsúkoncertjét a Szigeten az a zenekar, amely húsz éve még az akkori Fidesz rendezvényein is föl-föllépett olykor, és bár az a Fidesz, ma már úgy tűnik, nem tekintette forradalminak azokat az időket, azért a Pécsről induló Kispál és a Borz meglehetősen hitelesen énekelte az „egyetlen forradalmár vagyok a városban”-t. Most, a Fidesz által meghirdetett forradalom idején viszont, úgy tűnik, nincs már több mondandójuk, együtt legalábbis nincs.

A közeg, ami a tartalom kijegecesedéséhez kell, megbomlott köztük, és kint egy másik, ez már nem az ő forradalmuk. Őket idézve: „Mindenki választ / Aztán egyedül lesz egy ideig.” Hogy egyedül maradnak-e vagy sem, nem tudni, de a választásuk tudatos: más, új közeget keresnek maguknak. Mindenesetre ha megvalósulna Szőcs Géza álma, és valaki Pécs vagy Orfű felé autózva bekapcsolná a GPS-ét, az talán azt is megjegyezné géphangon, hogy innen indult a rendszerváltás legfontosabb zenekara, talán még lejátszana egy olyan sort is, hogy „úgy lelökné a hasamról a síndarabot az a gyenge ritmus a szívem alatt, megrázom a gyufát, feljön a nap”.

A sporttal szemben azonban a kultúra napja még nem virradt fel, ahhoz más is kéne. Egy Szőcs Géza nevű hajdani költő azt írta egykoron Tamás Gáspár Miklósnak ajánlva, hogy „A forradalmárok hazamennek kiveszik az olajfürdőből a karabélyokat megtörölgetik kifényezik és összeszerelik őket”. 1977-et írtunk ekkor. 33 évvel később, a forradalmi kormány idején ez kevésnek tűnik. Az igazi forradalmárok ilyenkor hagyják abba. Jöjjenek a bajnokok.